Xavier Dolan: Ez csak a világ vége / 69. Cannes-i Fesztivál
2016.05.22.

Átértelmezett tékozló fiú történet szorul egy szűk lakás átláthatatlan terébe Xavier Dolan legújabb, megint csak varázslatos moziélményt kínáló filmjében. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA:

Ábrázolni az űrt, hallhatóvá tenni a csendet, tapinthatóvá a hiányt – nem kisebb Xavier Dolan új filmjének tétje, amelyben a dialógusok, a szereplők és a képek mind különböző hiátusok körül forognak, és anélkül teszik őket jelenvalóvá, hogy bármilyen formában megjelenítenék. A rengeteg szöveg, az impulzív gesztusok, a hangos zene ellenére a kimondatlanság, a láthatatlanság és az érinthetetlenség uralja ezt a különleges, furcsa feszültséggel teli filmet. Ez csak a világ vége – kelt ellentmondásos érzéseket már a cím is, amely egyszerre súlyossá, jelentéstelivé teszi a szituációt, miközben azonnal meg is fosztja a drámaiságától azt. 

A család, és ezen belül különösen az anya áll szinte mindegyik eddigi Dolan-film középpontjában, nincs ez másképp most sem: az anyától való ragaszkodással teli elszakadás, a család illúziójának megteremtésén és fenntartásán fáradozó anyafigura kulcsszereppel bír ebben az éppen ezért rendkívül személyes életműben. Az Ez csak a világvége – bár kiindulópontját egy színdarab képezi – ugyancsak személyes kötődéseket tartalmaz, a családjától évekre elszakadt, világhírűvé vált (tékozló) fiú hazatérése akár a csodagyerekként számontartott Dolan története is lehetne.

A tékozló fiú mítosza az első, ami a filmet nézve eszünkbe jut, de elsősorban azért, ami a bibliai történet legfőbb drámaiságát adja, vagyis hogy a hosszú ideig távol maradó vétkezőt megtérése után nagyobb becsben tartják, mint a végig kitartókat. A tizenkét év alatt, míg szórványos képeslapokon tartották vele csak a kapcsolatot, és a család többi tagja együtt vészelt át minden viszontagságot, Louis még hiányában is fontosabb helyet foglalt el, mint bárki. Hazatérése tehát hihetetlen izgalommal tölt el minden családtagot, akik egyszerre kívánnak neki tetszeni, megfelelni, és közben érzékeltetni vele azt a fájdalmat, amit hosszú távolléte okozott. Rajongás és számonkérés keverékéből áll össze az az egzaltált érzelmi indulat, ami a film minden jelenetét és dialógusát áthatja, és ami azt eredményezi, hogy újra csak a hiány válik főszereplővé.

A helyzetet ugyanis az bonyolítja – és ezzel nem árulunk el titkot, hiszen a film elején kiderül, illetve a szinopszisban is szerepel -, hogy a hazatérő fiú valamilyen halálos betegségben, valószínűleg a rák utolsó fázisában szenved: ez okozta megtérését és ez lenne fő közlendője is. A család azonban olyan hihetetlen érzelmi indulatokkal rohanja őt le, hogy szinte szóhoz sem jut, így aztán az egész film során nem látunk mást, mint egy kollektív elfojtási folyamatot, amely során a testvérek, a sógornő és persze az anya mindent megtesz azért, hogy ne tegye lehetővé a (talán megérzett) rossz hír felszínre kerülését. Ez viszont azt is jelenti, hogy ezt az öntetszelgő, talán öntelt tékozló fiút nem a megbánás, hanem elsősorban az önsajnálat hozta haza, nem a többiekben hagyott űr, hanem az önmagától elvett időt fájlalja.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A film nem áll másból, mint intenzív, indulatos párbeszédek véget nem érő sorozatából, amelyek során nem csak a fiú iránti érzések, hanem az egymással szembeni, a rutinszerű mindennapok jólneveltsége, a hétköznapi együttélés kényszerének visszafogottsága által láthatatlanná tett feszültségek is kirobbannak. Ezekben a párbeszédekben az a különleges, hogy mivel nem ismerjük a karaktereket (ahogy a hosszú ideig távol lévő főszereplő sem igazán), a konfliktusok nem a szereplők pszichologizáló elemzéséből, hanem magukból a szituációkból, a dialógusokból fakadnak. Egy-egy rosszul megfogalmazott mondat, egy nem megfelelően kiválasztott szó, egy hirtelen gesztus, egy nem odaillő hangszín elég ahhoz, hogy melodramatikus intenzitással tépődjenek fel a behegedt sebek, szabaduljanak el az indulatok, bukjanak ki az érzések. A múltat, a régi sérelmeket nem kell megjeleníteni vagy elmondani, mert jelen van a felek közötti vibrálás minden percében – éppen ezért a néhány flashback fölösleges, azokban a pillanatokban bicsaklik meg egyedül a film.

Dolan mindehhez elképesztő sztárparádét használ, Léa Seydoux, Vincent Cassel és Marion Cotillard alakításai pont azért nagyszerűek, mert a rendező rendkívül kevés eszközt engedélyez számukra. A filmben szinte kizárólag csak arcközeliket, vagy az arc egy-egy részletére fókuszáló szuperközeliket használ, amelyek egyrészt láthatóvá teszik az arcizmok legkisebb rezdüléseit, másrészt viszont nem teszik lehetővé a teljes test és a térbeli elhelyezkedés expresszív kihasználását. A frusztráció által felfűtött egzaltált lelkiállapot különbözőképpen jelenik meg, talán Marion Cotillard beszédhibás-dadogós karaktere a legerősebb. 

E formai megoldással kapcsolatban azonban sokkal fontosabb, hogy hiába a színházi kiindulópont, teljes mértékben megszünteti a színházszerűséget. Itt ugyanis minden jelenetben áttekinthetetlenné, és ezáltal jelentéktelenné válik a tér, sokszor azt sem látjuk pontosan, ki kicsoda mellett ül az asztalnál, milyen távol állnak és hogyan helyezkednek el egymáshoz képest a szereplők. Gyakran látjuk a valamerre határozottan irányuló tekinteteket, mégis sokszor nem tudjuk, pontosan kire néz. És így a térérzékelésünkben létrejön egy olyan, zavart keltő hiányérzet, amely révén valahol a testünkben, a tájékozódási érzékünkben létrejövő űr révén tudjuk átérezni azt a hiányt, ami a film középponti témája, és amelynek megtestesülését végig lélegzetvisszafojtva várjuk.

A képek forrása: Cannes-i Filmfesztivál
A képek forrása: Cannes-i Filmfesztivál
Jelen sorok szerzője nem feltétlen rajongója Xavier Dolan művészetének, azonban ezt a filmet (is) látva nem lehet nem megállapítani, hogy ennek a fickónak elképesztő érzéke van a mozihoz, valamilyen megfoghatatlanul zsigeri módon az ujjbegyeiben van a mozgókép. Olyan ez, mint amikor jön egy istenadta tehetség, és egyből úgy nyúl egy hangszerhez, hogy az rögtön valódibban szólal meg, mint másnak, aki akár éveket dolgozott rajta. Elég csak a tőle megszokott, videoklipszerű zenei betétekre gondolni, amelyek ezúttal is olyan elementáris élményt jelentenek, amelyeket a 35-ös filmre vett képek textúrája tesz vizuálisan is magával ragadóvá – Ozon világhírűvé vált száma, a Dragostea din tei Léa Seydoux esetlen aerobic mozdulataival kísérve sokáig meg fog emlékezetünkben ragadni.

Az Ez csak a világvége nem tökéletes film, de szerzője mintha maga mögött hagyta volna a Mommyt tönkretevő nagyotmondás vágyát, és a főszereplő fentebb említett ellentmondásos jellege és ennek szerzőre olvasható vonatkozásai miatt igazibb lett benne minden - ez a film érzékenységében a Tom a farmonhoz áll a legközelebb. Valahol fentebb életműről beszéltünk, ami persze furcsán hangzik akkor, mikor egy 27 éves rendezőről van szó, azonban Dolan már a hatodik nagyjátékfilmjénél jár, és ezek közül öt szerepelt a cannes-i fesztiválon. Megosztó, szélsőséges figura ő, de hogy a 21. század elején a mozi megkerülhetetlen alakja, az kétségtelen.
 
 
Szerző: Gyenge Zsolt