Jelenet az előadásból

Három bravúros mozgású, földig érő, fekete libbenő szoknyás, fejkendős fiatal színésznő – mindenekelőtt a Hamlet Opheliájaként már nálunk is megismert Viktorija Kuodyté, valamint Gabrielia Kuodyté és Margarita Žiemelyté – játssza Hekaté szolgálóit. A falusi fiatalasszonyok olyanok, mintha a Csongor és Tünde ördögfiókái vagy Puckba oltott Arielek lennének. Összefogódzkodva, derekukon nagy üstöt tartva tűnnek fel, a nehéz edényt a színpad közepére borítják, átugrálnak, egyensúlyoznak rajta. Tenyerüket ellenzőként helyezik szemük mellé, így kémlelik a távolt: ki akad útjukba, kinek a sorsát határozhatják meg, ki lesz szeszélyük játékszere. A darabtól eltérően az előadás minden pillanatában felbukkannak, irányítják az eseményeket, sőt, néhány szerepbe is belépnek.

Kostas Smoriginas

A háttérben szürke leplek mögött megbúvó, s időnként a boszorkányok által kitakart tükrök fala húzódik, előtte többméteres, vízszintes helyzetben felfüggesztett fagerenda leng ide-oda. Legtöbbször a kobold párkák ülnek rajta, de a megölt Duncan és Banquo is fellép az idő múlását és az elkerülhetetlen sorsot is jelképező „ingára”. A magasban négy, koporsó formájú fémláda zárja le a színpadképet. A teret – amely nem az egyes helyszínek realista közegét teremti meg, hanem a boszorkányok és Macbeth viszonyának belső világát képezi le – többnyire a nők készítik elő és rendezik be.

Ebbe a térbe, a lélek színpadára érkezik az ősz szakállas, idősödő Banquo, s őt követi a hasonló korú Macbeth. Szorosan fejre simuló, hosszú, sálként használható „füles” sapkát, rövid posztó kabátot, térdnadrágot, bakancsot viselnek, fekete ruházatuktól élesen elüt a lábszárukra tekert világos lenvászon. Öltözékük emlékeztet a XVI. századi németalföldi életképek szereplőinek viseletére, de első világháborús katonai uniformisra is. Hátizsákjukban kopár facsemete, rajta néhány vöröses levél vagy termés, és olyan cédula, amelyen a fa fajtáját szokták feltüntetni. E fák a birnami erdőről szóló jóslatra utalva az emberi élet jelképének tekinthetők, a lengedező papírdarabkák meg halotti céduláknak. A vissza-visszatérő jel erős, mégsem válik erőltetett és könnyen lefordítható jelképpé.

A "vészbanyák"

A rendezőt nem a darab teljessége érdekli. A szereplők négyötödét elhagyja, a szöveg több mint felét kihúzza. (Régi fordítást használ, ennek megfelelően a feliratozáshoz Gyulán is Szász Károly 1864-es magyarítását vették alapul.) Megtartja Macbeth monológjait, ezzel monodramatizálja a művet. A címszereplő mellett csak Duncan, a történelmi tényeknek megfelelően fiatal király, valamint Banquo és a Lady létezik, mint önálló, de Macbeth-hez képest alárendelt színpadi figura. Az előadás ugyanis mindenekelőtt azt vizsgálja, hogy mivé teszi az embert a hatalom – s mivel a rendező a főszerepet idősödő férfival játszatja (Kostas Smoriginas a kilenc évvel ezelőtti premierkor is már negyvenhat éves volt), inkább a későn kapott hatalom –, illetve milyen lelki folyamatok és torzulások vezetnek a hatalmát rosszul és rosszra használó egyén bukásához.

Nekrošius képekben és zenében gondolkodik. Nem ötletekből építkezik, nála minden tárgy, mozdulat vagy hang szigorúan a szövegből eredő, azt kiteljesítő motívummá válik. A drámában visszatérő metaforikus vagy valóságos kézmosás például az előadás egyik leghangsúlyosabb eleme: egy üst vízben főleg a „banyák” tisztítják kezüket, de nem a szöveget illusztrálják, hanem megelőzik vagy késleltetve követik az elhangzó mondatot. A víz amúgy is alapeleme a látványnak, a boszorkák fröcskölik egymást, Macbeth minden megjelenésekor nehézkesen lehúzza és kicsavarja a hideg, nyirkos időtől átázott-átfagyott, könyökig érő fehér kötött kesztyűjét, s amikor a boszorkák pallossal levágják a főhős fejét, kemencéből izzó követ húznak elő s vízzel teli üstbe dobják.

Dalia Storyk. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Kövek, téglák, fakarók, gerendák és fejszék szintén fontos szerepet játszanak: a négy tepsiből kiömlő fehér kövek, amelyekkel a párkák Macbeth kabátjának zsebeit teletömik, éppúgy a bűnök súlyát foglalják képbe, mint a férfi térdére tornyozott téglarakás. Egyetlen gyilkosságot sem jelenítenek meg, nem folyik vér a színpadon, Banquo megölésekor a boszorkányok egy gerendába tíz fejszét vágnak bele, a Lady halálakor a fiatalasszonyok egy fakaróhoz – amelyre az asszony, mint középkori ábrázolásokon a golgotai latrok, hátratett kézzel csavarodik– kötelet erősítenek, a másik végét kifeszítik, s középre egy fejszét akasztanak.

S mindent áthat a zene. Különböző hangzású és stílusú zenei és zaj-felvételek szólalnak meg, leitmotívumként húzzák alá, erősítik fel vagy ellenpontozzák az összetartozó cselekmény-elemeket, kihangosítva ismétlődnek a lelki gyötrődést kiváltó szövegrészek. A képsorok kompozíciója is zenei szerkezetű. A rendező egy-egy pillanatot kitágít, polifonikusan kibont, másokat egyetlen intenzív effekttel jelenít meg, megint másokat csak átkötő zenével vagy visszatérő fényhatással sejtet.

Eimuntas Nekrošius Macbeth-jét nem könnyű befogadni ott, ahol erősen tartja magát a szószínházi hagyomány.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008

Vö. Stuber Andrea: Bűn és bűnhődés
Csáki Judit: Lassan, tűnődve