X-Men: Apokalipszis
2016.05.20.

16 esztendő hosszú idő – Stan Lee és Jack Kirby mutánsai ilyen régen harcolnak a multiplexekben a megbecsülésért és a világbékéért. Nyolc nagyfilm nem kevés, másoknak ennyi sem jön össze elfogadható minőségben. Ezért is lett volna üdvös, ha nem jutunk el idáig. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

Amikor annak idején a nagyjából frissiben felfedezett csodagyerek, Bryan Singer kezelésbe vette az X-Men csapatot, még nem posztoltak-repkedtek minden mozis sarkon szuperhősök. S volt is abban valami katartikus, ahogy ez a valóban tehetséges – a Közönséges bűnözőkkel szinte azonnal filmtörténeti klasszikust alkotó – fiatalember a stílusra és a morális tartalomra nézve is érzékenyen festette fel ezt a valóságra direkten reflektáló alternatív világot, melyben a fantasztikus képességekkel megáldott (megvert) hősök leplezetlen, ám a képregények természetétől teljesen elvárható módon felnagyítva reflektáltak az igazi emberiség meglehetősen unalmas rasszizmusára. 

Az X-Men világában nem a bőrszíntől retteg az előítéletes nép, hanem azon társaitól, akik valamilyen genetikai mutációnak köszönhetően félisteni magaslatokba emelkedhetnek képességeik által. Változatos, érzelmes, tépelődő figurapark ez, melyben nem csak szórakoztató, hanem bizony igencsak gondolatgazdag élmény elveszni. 

Mivel véleményem szerint erre a nyolcadik filmre olyanok ülnek be, akik láttak már egynél több X-Men epizódot, így nem is fejtegetném tovább az előzményeket. Talán még csak annyit jegyeznék meg a franchise-kronológia kedvéért, hogy az X-Men: Apokalipszis annak a 2011-ben kezdődött, hármas ciklusnak a záró darabja, mely a mutánsiskolát alapított Xavier professzor (sokszor hangoztatott vélemény szerint a széria Martin Luther Kingje) és Magneto, vagyis Erik Magnus „Malcolm X” Lehnsherr barátságának, megromlott viszonyának fiatalkori krónikájával hivatott kvázi újraindítani a sorozatot (bár szerencsére a trilógiában feltűntek a legendás öregek, vagyis Patrick Stewart és Ian McKellen is!).

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Az első ilyen filmet Matthew Vaughn készítette, aztán lépett vissza a képbe az első eresztésből két mozit dirigált Singer – alighanem kicsit kényszerből is, hisz az egyre menőbb Vaughnnal ellentétben az X-Menek után nem igazán jöttek össze a dolgai, pedig még Supermannel is próbálkozott. Az X-Men: Az elsők a hatvanas, az Eljövendő múlt napjai a hetvenes, ez a mostani epikus kaland pedig a nyolcvanas években játszódik: s persze most is számos régi ismerőssel találkozhatunk üdén és fiatalon, ami, mármint a találkozás, persze még izgalmas is lehetne.

Ám az Apokalipszis legnagyobb hibája épp az, hogy ő se hiszi el magáról, hogy lebilincselő tud lenni – legfeljebb csak bízik benne, hogy a nagy felfordulásban nem tűnik fel bizonytalansága. Mert igen, ez a legdrágább és a leghosszabb X-Men mozifilm, s azt is hangsúlyozták nekünk előre, hogy az alcímbe emelkedett, sok ezer éves álmából vérszomjasan ébredő ősmutáns lesz héroszaink eddigi legnehezebb ellenfele. Na, bumm, hát mindig ezt mondják, gondolhattuk akár már akkor, mindenesetre tényleg szépen néztek ki az előzetesek, s mivel eddig, leszámítva Farkas (Hugh Jackman karrierindító, emblematikus karakterének) különálló nekifeszüléseit, olyan nagyot nem kellett csalódnunk, sok okunk nem volt a gyanakvásra. Sőt, igazából e filmet nézve is csak lassan, fokozatosan derül ki, hogy ez az egész nem több, mint gigászi figyelemelterelés.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Egyfelől azt nem szerették volna, hogy észrevegyük, hogy a nagy kékség abszolút röhejes ellenfél. Hatalmas ereje van persze, s elvileg abban sincs hiba, ahogy megformálója, Oscar Isaac begrimaszolja rettentő sminkjének széles játszóterét – így kell ezt csinálni, ha Apokalipszisnek hívják a mutánst, ugye. De könyörgök, már megint egy gaz, aki azért akarja elpusztítani a Földet, hogy aztán valamiféle zavaros felépítésű új világ épüljön a romjain? Minek? És leginkább, miért hangoztatja ezt szinte az összes jelenetben? Egyszerűen csak tessék csinálni, nem igaz? Másfelől pedig azzal együtt, hogy mutánsaink már akkor is zúzták egymás arcát is, amikor még nem volt divat közös pankrációba összeereszteni a szuperhősöket, valahogy még sincs abban igazi dráma, ahogy Apokalipszis maga mellé szuggerálja Magnetót és még jó néhány X-et. Tegye. Hisz úgyis tudjuk, hogy a megfelelő pillanatban visszafordul mindenki abba az irányba, ahova kell – csak addig eljutni, no, ahhoz kell több mint két óra.

Tudom, túlságosan megengedő vagyok, ám azt mondom, még ez se lenne ám végzetes gond. Ami igazán aggasztó ebben a filmben, azt úgy hívják: érdektelenség. Hogy nem izgatnak a képességek, a mutatványok. Hogy nem érdekel Xavier (James McAvoy) vagy Jane (Sophie Turner) elmetrükkjei. Hogy teljes rezignáltsággal figyelem, ahogy Magneto (Michael Fassbender) emelgeti a fémmonstrumokat. Hogy baromira nem izgat Mystique (Jennifer Lawrence) sokadik magára találása, Árnyék (Kodi Smit-McPhee) füsttel kísért teleportálása – s a sort sajnos irtó hosszan folytathatnám. Láttuk már mindet, haladjunk. S amikor egy akciófilmben a főattrakciókra legyintünk… Akkor van nagy zűr. Egyetlen szuperhős van, aki – csakúgy, mint az előző filmben, ahol bemutatkozott – igazán odarakja magát, vagy hát akit igazán odaraktak: ő Higanyszál (Evan Peters), a szemtelen és szemtelenül gyors kamasz, akinek most is jutott egy felszabadult, bravúros nagyjelenet, mely annyira élvezetes, hogy túlzás nélkül mondhatom: miatta érdemes megnézni az X-Men: Apokalipszist. A többi viszont inkább fárasztó, de leginkább – jaj, de rossz ezt leírni – szinte teljesen felesleges.