A kiállítás kurátorai, Erdődi Katalin és Flohr Zsuzsi párhuzamba helyezik a sportolók erőfeszítéseit a művészek tevékenységével. Ebből a nézőpontból kiindulva a kiállított munkák értelmezésekor az egyéni és a társadalmi szint egymásra simul: „a hangsúly nem az egymással való versengésen van, hanem azon, hogy a különféle küzdelmek hogyan tudnak egymáshoz kapcsolódni” (idézet a kurátoroktól). Nekem úgy tűnik, hogy a kiállítás valójában arról szól, hogy a művészet milyen feladatokat vállalhat magára, miközben a munkák révén a kiállításon összekapcsolódik a művészet és a politika, valamint az aktivizmus. Ebbe a diskurzusba szervesül Nemes Csaba művészete is, akinek ugyan nem szerepelnek munkái a kiállításon, de muszáj megemlíteni, ha a képzőművészet társadalmi felelősségválalásáról van szó. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójában megrendezett nemzetközi csoportos tárlat fiatal kiállítóihoz hasonlóan Nemes is tematizálja a fontos politikai(-közéleti) eseményeket. A kiállítás témái között a háború, a fegyverkezés, az elnyomás és az ellenállás különböző formái láthatók, különböző személyes történetekben elmondva.

Arról, hogy a kiállítás által felvetett témák között hangsúlyosan jelenik meg a háború (Dilar Dirik egészen pontosan azt mondja, hogy most zajlik a harmadik világháború, csak nem hívjuk annak), egy néhány évvel ezelőtt Münchenben megrendezett kiállítás jut eszembe, amely a háborúkat követően a városokról a békés berendezkedés ellenére is leolvasható konfliktusokat vizsgálta (The Good Cause: Architecture of Peace – Divided Cities, Pinakothek der Moderne, 2014). A nemzetiségi kisebbségek konfliktusai szakították ketté a következő európai városokat: Belfast, Mostar, Mitrovica, Nicosia; de nemcsak a főleg nyolcavanas-kilencvenes évek európai konflikusai jelentek meg, hanem Ruanda, Dél-Afrika és a Közel-Kelet is. A küzdelem élvezete is hasonló konfliktusokat tárgyal és különböző megközelítések után kutat. A háborúk miatt feldúlt területek problémáival foglalkozik két munka is, ezek a török-iraki határ hegyvidékében található Kurdisztánról szólnak, amely a közel-keleti feszültségek egyik elsőszámú helyszíne.

A munkák közötti kapcsolódási pont a küzdelem, amely az elnyomottak privilegizáltakkal szembeni ellenállásában testesül meg, és szabadságharcként értelmezhető. Az etnikai feszültségekből eredő háborús konfliktusok mellett a nők elnyomott helyzete – e kettő párbeszédbe is lép egymással. A Zsidó Reneszánsz Bokszklub (Flohr Zsuzsi, 2016) című mű részletén – az eseményt hirdető szóróanyagon – a női boxolók feminista és gender szakkönyveket olvasnak. A szemközti falon az aktivista Dilar Dirik előadása hallgatható meg, amelyben a patriarchális társadalom lebontását tekinti a demokratikus berendezkedés alapjának. Továbbá női zenei formációk klipjei tanúskodnak arról, hogy a női egyenjogúságért vívott harc napjaink égető feladatai közé tartozik. A kiállítás a magyar feminista mozgalom egyik jelentős szereplőjének is emléket állít. Ez Schwimmer Rózsa (1877-1948) „nyitott archívuma”, amely egy múzeumi tárlóban van elhelyezve. A női szerepvállalás az egész kiállításon hangsúlyos, ezért kulcsfontosságú is lehet ez a kép, amely egyébként egy 2015-ben Bécsben megrendezett bokszolós workshopot reklámoz. Azonban az összefüggések ezen a szálon számomra homályban maradtak annak ellenére, hogy a női előadók versus női bokszolók vonalán továbbhaladva elérkezhetünk a női harcművészeti filmrészletekig és a női szabadságharcosokig is.

Ha a kiállított műveket egy skálán szeretnénk elhelyezni, akkor a skála egyik szélét a Kurd Nőmozgalomról szóló előadás jelentené, a másik végén pedig Szemző Zsófia rajzai helyezkednének el. A művek közül a kurd témával foglalkozó két, egymástól független videó tartozik a legerősebbek közé. Az egyik videó Berlinben készült – egy berlini Irak-ellenes tüntetést is dokumentálva – és egy barátságról szól: egy gerillaharcos lánynak állít emléket, akit Kurdisztánban végeztek ki. Not I’m telling the story but the story tells me – Hito Steyerl ezzel a mondattal arra utal, hogy a háborúkról, politikai konfliktusokról tudósító média konstruált képet tár a néző elé, és amit hivatalos valóságként ismerünk, az szintén valamilyen konstrukció révén jött létre, és lehetséges, hogy csupán fikció. Elhangzik ebben a videóban az, hogy a kurd háború nem létezhetne, ha Németország nem támogatná a török hadsereget, továbbá éppen Bajoroszárgban képzik ki azokat a török katonákat, akik a kurd falvakat bombázzák. Amikor a berlini fal leomlott, a szovjet fegyvereket a török hadsereg kapta meg. A számos nyomasztóan közeli aktualitással bíró, tíz évvel ezelőtt készült videóhoz képest még élesebb a már említett Dilar Dirik-beszéd (Hontalan demokrácia: Hogyan szbadította ki a Kurd Nőmozgalom a demokráciát az állam keretei közül), ami 2014-ben hangzott el a New World Summit szervezet brüsszeli konferencián, amelyet Jonas Staal alapított 2012-ben. Dirik is beszél a mainstream média szerepéről a háborús konfliktusokban. Az újságírók a kimondás-elhallgatás gyakorlatával vesznek részt mindebben, esetükben tehát az a legfontosabb kérdés, hogy tudósítanak-e egyes eseményekről vagy sem. Dilar Dirik felhívta a figyelmet arra a mulasztásra is, hogy nem volt szó hosszú évekig a Kurd Nőmozgalomról, amely a mai napig fegyveres küzdelmet folytat az Iszlám Állammal szemben. 

Dirik a Kurd Nőmozgalom politikai-ideológiai hátterével kapcsolatban bemutatta az „állam nélküli állam” berendezkedését a Demokratikus Konföderalizmus ábrájának segítségével. Ugyanezek az alapelvek, például a nemek közötti egyenlőség, köszönnek vissza Alexandra Pirici és Raluca Voinea – utópiaként is olvasható – Ginecén-kiáltvány. Vázlatok egy új földtörténeti korhoz című munkájában. Borsos Lőrinc munkájában szintén ezek a témakörök térnek vissza egy hozzánk közelibb, személyesebb dimenzióban: a művészpáros egy projekt részeként létrejött párterápiájáról láthatunk pár perces részleteket, a magánélet és az alkotás kihívásairól – egy együtt dolgozó pár konfliktusairól van szó –, valamint a mindennapos egzisztenciális megpróbáltatásokról. A terápia során szóba kerülnek itt is a nemi szerepek és a családon belüli szerepek elfogadásának lehetőségei. Az élet problémái és a művészettel kapcsolatos kérdések közötti határok feloldódnak. A személyes, közvetlenebb dimenziót az otthonos környezet is megtámogatja: Borsos János és Lőrinc Lilla pártrápiás videóját egy kuckóban helyezték el a kurátorok.

Feltűnik, hogy a kurátorok koncepciója a jellemző kiállítási gyakorlatokkal szemben nem a múlt eseményeinek feldolgozásáról, értelmezéséről, bemutatásáról szól, hanem a jövőről. Így van ez a művekkel is, melyek egy-egy forradalom felé tekintenek.