Hiszen a szándék, amely életre hívta e kettős nevezetű (Örökös Tagság / Halhatatlanok Társulata) megtiszteltetést, vitán felül nemes, s az elismerés valóban a prózai és zenés színjátszás, valamint a táncművészet megsüvegelendő kiválóságait találja meg 1996 óta. E tény pedig felülír nem egy visszás kísérőjelenséget, így még a Nagymező utca járdaszintjébe süllyesztett, dedikált cipőlenyomatok kiválólag groteszk látványát is. Ám épp a díj, az idén is népszerű és érdemes művészi pályafutások előtt tisztelgő Örökös Tagság komolysága (patetikusabban fogalmazva: méltósága) kerül kockára azáltal, hogy a díjátadó gálaest, sajna, évről-évre a magyar szórakoztató esztrád kevéssé épületes hagyományait ápolgatja. Mert noha e műfaj immár történeti léptékkel mérve is felettébb kultiváltnak bizonyul hazánkban, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a más égtájakon rendszerint oly jóízű és pergő ritmusú műsortípus nálunk bizony lagymataggá és öregesen kimódolttá alakult, s mint televíziós zsáner – egy-két üdítő kivételtől eltekintve – berozsdált a késő nyolcvanas – kora kilencvenes évek táján.

A két és félórás, kétrészes gála műsorszámai azután túlnyomórészt a pusztán inadekvát, a szemhunyásra késztetően kínos és a megrendítő regiszterei között ingáztak. Molnár Piroska és Hollósi Frigyes duettje példának okáért a Nemzeti Színház vészes Vesztegzár-előadásának legsikerültebb, legelviselhetőbb mozzanata, ám mint esztrádbetét erősen problematikus, s hasonló mondható el az Elton John-féle Aida előgöngyölített részletéről. A kínosság szokványesete gyanánt az Adagio felbukkanása vagy az Experidance túlméretezett szessziója említhető, míg árnyaltabb (s nem minden báj nélkül való) megjelenési formáját az Almási Éva–Halász Judit–Hámori Ildikó–Miller Lajos-kvartett ismételt fellépése jelentette. A tavalyi múltidéző és zavarba ejtően toporgós koreográfiájú nosztalgiablokk után, most újabb ötvenes-évekbeli nótákra gyújtottak a kiváló művészek, ám hosszúra nyúlt szcénájuk vélelmezhetően erős rostálást és biztosabb ízlésű rendezést igényelt volna. S végül akadt a kínosból megrendítőbe fordult pillanat is: a Cotton Club Singers allürisztikus Hofi-hommage-a, az önbecsén jócskán felülértékelt Próbálj meg lazítani után a meglepetésként elővezetett Psota Irén jelenléte, aki a Nagy utazást szívszorító esettséggel, de váltig lebírhatatlan temperamentumával ölelte magához.

Az olykor a békebeli Bongó-sorsolásokat, máskor meg az Apád, anyád idejöjjön! című családi klasszikust idéző gála a dermedt átkötések és a sutánál sutább mini-interjúk révén a kiszenvedett Erzsébet-díjat is történelmi előzményei közé sorolhatta. “A valódi örömben mindig ott van egy boldogabb jövő ígérete” – osztotta meg velünk – még citátumként is aggasztóan édeskés – nézetét Sugár Ágnes, hogy aztán a sportkommentátor Siklós Erikkel váltásban vonja vallatóra a rokonszenvesen zavart vagy épp rutinosan blattoló díjazottakat (Venczel Vera, Csákányi Eszter, Harkányi Endre, Bálint András, Misura Zsuzsa, Berkes János, Volf Katalin, Román Sándor). Új dolgokat egyikükről sem tudtunk meg, ám a kitárulkozások elmaradását bizton betudhatjuk a körülményeknek. Hisz ugyan ki lenne képes fesztelenül megnyílni, amikor a forgatókönyv ismeretében tudja: a fináléban Gergely Róbert és három társa majd annak rendje-módja szerint és a szó szoros értelmében körbe fogja énekelni?