Németh Gábor: Nem csak a formája, az anyaga is egymásra rakódó rétegekből alakult. Míg írtam, velem is történtek dolgok, s jól látszott, bizonyos eseményeknek köze van a regény történetéhez. De hogy mi is ez a történet, azt nem láttam pontosan előre. Lépésről lépésre alakult. Menet közben változott meg a narrátor személye. Az, hogy ki beszél, a történetet is alakította, kiderítette, mi az, ami összekötheti egymással az epizódokat, milyen tekintetet vet a szöveg által konstruált narrátor a történetre.

NG: Mindkettő egyszerre. Annyiban közelítés, hogy az igazi csomópontok valós eseményeket módosító fikciók. Távolítás, hogy nem “én” beszélek, hanem egy konstruált tudat szólama olvasható. Elképzeltem valakit, akinek így jár az esze, ilyen módon viszonyul a világhoz.

NG: A narrátor helyszínkereső, aki azért sikeres a szakmájában, mert nem üres tereket fényképez, úgy véli, csak emberek tudják megmutatni az adott tér természetét. Addig vár a kép készítésével, amíg valami olyan nem történik, ami leleplezi a hely természetét. Ezeket a pillanatokat vadássza. Ezeket lassítja le, értelmezéssel.

NG: Alapélményem az a film, bár a könyv inkább egy másik Antonionit idéz, a Foglalkozása riporter egy látszólag jelentéktelen, passzázsszerű epizódját. Narrátorom olyan jeleneteket tart fontosnak, amelyeket az átlagos járókelő talán észre sem vesz, ezeket próbálja elemezni és felfedni, milyen motívumok mozgatják az emberek cselekedeteit. Analitikus tekintetet vet a világra. Ez a regény sodródástörténet, az elbeszélő, miközben keresi a film forgatásának az egyik helyszínét, egy tengerpartot a vámpírfilm forgatásához, a létezés finomszerkezetét felmutató, emberi játszmák tanúja lesz.

NG: Az  elképzelt film szerint, amelyhez a helyvadász a megfelelő helyszínt keresi, Lord Byron a Villa Deodatiban, a Genfi-tó partján – itt írta meg Mary Shelley a Frankensteint -,  vámpírrá változik, és egészen a könyv jelenidejéig húzza.  Egy szerelmi csalódás miatt érzett végső kétségbeesésében öngyilkosságra készül. A klasszikus vámpír-mitológia szerint egy vámpír úgy lehet a legegyszerűbben öngyilkos, hogy kiteszi magát a Nap tüzének. Ehhez a záró jelenethez keres helyszínt az elbeszélőm. Ki kellett találnom, mi az a történet, amihez narrátorom helyszínt keres, és hogy ezeknek a helyszíneknek milyen kulturális allúziók a vonzatai. Talán vannak olyan belső rímek és motívumkapcsolatok, amelyek csak a második, gyanakvó olvasás során tárulnak föl. Ezért az alapsztori reményeim szerint nem csak kerettörténet, annál több, esély egy finomabb értelmezésre.

NG: Erről a kulturális örökségről sokáig azt hittük, hogy örök és megingathatatlan. Ez egyben azt is jelenti, hogy valami olyan kulturális alakzatot sikerült létrehozni, ami fejlődéselvű, tehát mindig képes magát megújítani. Ez az illúzió államalakulatként a liberális demokráciát, attitűdként a különböző hangnemű szolidaritásokat jelentené, ezek az alapelvek működtethetnék ezt az eszményt. Olyan, finoman szerkesztett konszenzusokból összeálló, stabil kódrendszer, ami természetes azoknak, akik beleszülettek. Az én beszélőm tud erről a sokáig érlelt megállapodásról, de érzékeli, hogy milyen törékeny ez a konszenzus. Ami számomra érdekessé tette, az volt, hogy akkor kezdtem vele foglalkozni, amikor ez a törékenység már érzékelhető volt, de az ember azt hihette, hogy szélsőséges,  kezelhető konfliktusok megjelenési formáit tapasztalja. 

NG: Radikalizálódtak ezek a helyzetek. A regény történetét meghatározó epizód helyszíne Amszterdam, ahol Theo Van Gogh és Pim Fortuyn ellen politikai merényletet követtek el a második évezred elején. Ezek még szimbolikus, személyhez kötődő események. A gyilkosságokat erőszakhullám követte, s általánosabb érvényű bevándorlás-elleneség erősödött fel Hollandiában. Azóta brutális, tömeges áldozatokat követelő merényletek történtek. Döntéshelyzetbe kerültem, hogy tudjon-e ezekről a könyv. S végül úgy döntöttem, hogy ne tudjon róla, akkor játszódjon, amikor repedezni kezdett minden. Személyeket érintő konfliktusokat érintő történetet akartam, nem globális mozgásokat leírni. Arra voltam kíváncsi, hogy az emberi helyzetek, a “szemtől szemben” szituációk hogyan működnek.

NG: Meg a félreértések. Van a könyvben egy mondat: „Minden megértés félreértés.” Ez nyilván nagyon éles, talán igazságtalan, pesszimista állítás, amivel csak azt akartam leírni, hogy képtelenek vagyunk megérteni a másikat. Nem ismerjük a történetét, nincs is időnk rá, hogy megismerhessük, ezért az emberi világot az előítéletek tartják életben. Attól maradnak életben az egyedek, hogy azonnal megítélnek, megítéltetnek, s ezen ítéletek szerint védekeznek vagy támadnak. Amit valóban megértésnek hívhatnánk, azt csak óriási munkával lehet elérni, így általában félreértünk.

NG: Én is úgy gondolom, hogy összetartoznak. A Zsidó vagy? az idegenség genezisét írja le, ez a könyv meg inkább azt, hogy az idegennek tételezett emberek egymás idegenségére hogyan reagálnak.

NG: Az idő szerkesztette a szöveget. Minden új elem megírása újrarendezte a szerkezetét.

NG: Olyan volt, mintha a gyöngyök is változnának. A részek lassan találták meg a helyüket, lassan alakult ki a ritmus. Ráadásul a szövegbe a szövegre adott reflexiók is beépültek. Amikor újraírtam, akkor a szövegről is gondoltam valamit, kommentekkel láttam el, ezek szintén beépültek a könyvbe. Az asszociációk újra és újra bekerültek a szövegbe, eltolták a többi elem helyét. Formai játék az is, hogy néhány  korábbi szövegem úgy jelenik meg, mint a narrátor belső beszéde. Az elbeszélő azt állítja, hogy valaha író szeretett volna lenni, de felhagyott az írással, mert kudarcnak érzi a fogalmazást. De közben mégis fogalmaz. Számára az írás kudarcának beismerése az írás gyakorlatának fenntartása is egyben. De közben azt is látom, hogy a könyv primér olvasata arról szól, mi van ma Európában, s háttérbe szorítja azt, hogy a szöveg milyen módon reflektál a regényre mint művészeti formára. Pedig nekem ez a szempont ugyanolyan fontos volt.

NG: Attól, hogy milyen referenciákat mozgat, lehet, hogy a legfontosabb forrása az a fajta brutális tapasztalat, ami az egzisztencialista szövegek inspiráló élménye volt. Mészöly, Antonioni, Camus is ehhez a hagyományhoz kötődik. Valószínűleg ott van a szöveg alatt felsejlő kulturális mintázatban a hatvanas évek tapasztalata. Mint ahogy azok az illúziók is akkor születtek, amik mostanában enyésznek el végképp.

NG: Az egész szöveg kiinduló helyzete, hogy az apa meg szeretne magyarázni valamit a fiának, akivel régóta nincsen valóságos kapcsolatban. Azt gondolja, hogy semmit sem lehet megérteni, minden magyarázat félreértés, mégis meg szeretne valamit értetni, el szeretne valami fontosat magyarázni. Az az igazi kérdés, hogy tud-e bármi értelmeset mondani az egyik generáció a másiknak. Hogy egy apa tud-e az életen kívül mást is adni a fiának. Az én hősöm, és az egybeesés nem a véletlen műve, ugyanazt adja, amit én már egyszer, jobb híján,  megadtam a fiamnak. Volt egy napunk, amikor elvittem a Rudasba és a Bambiba. Ezek azok a helyek, ahol önmagukért való, hibátlan perceket éltem meg. A narrátorom is azt mondja, nem lehet semmi magasztosat adni, de ezek biztosak. Az én generációm alapélménye, hogy nem tud nyugodt lélekkel tanácsot adni a gyerekének az úgynevezett életre vonatkozóan. Minden megváltozott, gyanúba keveredett az elmúlt huszonöt évben, de te mégis megpróbálsz tutira menni, valami olyat adni, amiben biztos vagy. Hát, mit mondjak, a helyzet nem túl rózsás. Ezek maradtak, a Bambi meg a Rudas, őszinte sajnálatomra.