Boldoczki Gábor és a Cappella Gabetta
2016.05.11.

Vivaldi neve hallatán nem éppen a trombita az első hangszer, ami eszünkbe juthat. TÓTH ENDRE KRITIKÁJA.

Persze fülünkben szólhat a Gloria egy-két szakasza, ahol fontosabb szerepet kap az instrumentum, de ha azt vesszük, hogy a többszáz versenymű közül egyetlenegy sem született trombitára, joggal kérdezhetjük: hogyan talált egymásra a péntek esti koncert apropóján Boldoczki Gábor trombitaművész, a korhű hangszereken játszó Cappella Gabetta, valamint Antonio Vivaldi?

Boldoczki Gábor
Boldoczki Gábor

A válasz korántsem olyan ördöngös, mivel Boldoczki Gábor úgy tudott adózni Vivaldi zenéjének oltárán, hogy a saját maga által készített átiratait hallhattuk a Zeneakadémia nagytermében. Nem is akárhogy. Persze, tudjuk, hogy Boldoczki már egy ideje hangszeréhez hasonló fényességgel ragyog nemzetközi szinten ismert és elismert művészeink között. Otthon van valamennyi korszak zenéjében a barokktól a kortársakig (Fazıl Say például trombitaversenyt írt a számára, 2015-ben pedig Penderecki Trombitaversenyét mutatta be), de azért – amint azt a műsorfüzetben is olvashattuk Németh Zsombor tollából –, még mindig a határátlépés körébe tartozik az, ha egy régi zenére specializálódott együttes egy modern hangszeres szólistával mutatkozik. Nos, figyelembe véve azt is, hogy nem először zenéltek együtt, hiszen Boldoczki 2013-as Vivaldi. Tromba Veneziana Sony-lemezén ugyancsak az Andrés Gabetta vezette Cappella Gabetta működik közre (nem véletlen a névegyezés: Sol Gabetta testvéréről van szó), a végeredmény borítékolható volt.

Bár már megszokhattuk – nagymértékben a Zeneakadémia Tiszta barokk sorozatának köszönhetően –, hogy időről-időre kiváló régi zene együttesekkel találkozhatunk, akik sok esetben teljes barokk műsort játszanak, valahogy egy csak Vivaldinak szentelt teljes est szokatlannak mondható. (Jó, jó, volt egy kakukktojás is Torelli személyében.) Nem mondom, hogy maximálisan egyetértenék Stravinskyval, aki szerint Vivaldi nem négyszáz versenyművet írt, hanem egyetlenegyet négyszázszor, de valahol a ritornello-forma kiaknázása, a vissza-visszatérő, letagadhatatlanul vivaldis szekvenciák és fordulatok könnyen egysíkúvá tehetik a műsort. Ez időnként érezhető is volt: kicsit leült a hangulat és egy idő után nem nagyon jött semmi váratlan a rőt pap zenéjében, tehát kifejezetten jól esett volna még egy kis Telemann vagy Händel, de akár Haydn Esz-dúr trombitaversenyéig sem lett volna nagy eretnekség elmerészkedni, hogy egy nagy klasszikust említsek. Ettől függetlenül a koncertidő úgy elröpült, hogy szinte észre sem vettem, egyrészt mert nem is volt igazán hosszú a műsor, másrészt mert Boldoczki úgy játszott hangszerén, mint a kisangyal. És valóban, valahogy ilyen hangot képzelnék el a jól ismert, trombitával ábrázolt angyalokhoz. Különösen megfogott az első részt záró D-dúr versenymű (RV 230), amelyben oly sok erősségét megmutathatta a szólista, így a Larghetto során a szélesen ívelő, éneklő legatókat, az Allegróban pedig olyasfajta virtuozitást, amit eddig – ha már Vivaldi és éneklés – nagyjából csak Cecilia Bartolinál és Julia Lezsnyevánál hallottam, de ezúttal trombitán. A széles skálán mozgó dinamika, az intenzitás és a hajlékonyság igazán élővé tette az előadást.

Andrés Gabetta
Andrés Gabetta
Andrés Gabetta szinte rockzenészi lazasággal vezette együttesét, játékuk felszabadult volt és kifejező. Remek indítások, állandó pulzálás, nem is kell ennél több. Illetve mégis, hiszen azért nem ártana néha picit jobban odafigyelni a tempókra, hogy azok ne ingadozzanak annyira, a forma összetartására és az intonációra. Mindezek hiánya leginkább a második félidő A Nagy Mogulként emlegetett D-dúr hegedűversenyében (RV 208) tűnt fel, amelyben Andrés Gabettát hallhattuk szólistaként. Mivel határátlépésekről volt szó, itt Rejtő Jenő juthat eszünkbe, hiszen Piszkos Fred szerint „mindennek van határa, de mi megkerüljük”. Úgy tűnt, Gabettáék az indiai nagy mogul udvarát effajta határtalansággal próbálták ábrázolni, mert nem igazán lehetett észrevenni a formai határokat az előadásban. Bár értékelendő momentum, hogy fontos szerep jutott náluk a zenecsinálás során a gesztusoknak, de azért az aprólékos kidolgozottságra sem ártana jobban odafigyelni: a tempóváltásokon, jobban mondva -ingadozásokon túl egyre több koszos (vagy Rejtő után szabadon inkább piszkos) hang és slendrián gesztus jelent meg, főképp a hegedű szólóban. A legjobban talán – a trombitaversenyek után – éppen emiatt az egyéb, vonós szólóhangszer nélküli tételek sikerültek, úgy mint a hangversenyt indító RV 739-es Sinfonia, a La verità in cimento, a Conca melléknevet viselő vonószenekari B-dúr concerto (RV 163) vagy a G-dúr Sinfonia (RV 149). A játékosság és az egység leginkább ezekben a művekben volt tetten érhető. Torelli bámulatosan előadott D-dúr trombitaversenye után két ráadást is kiharcolt magának a közönség: Telemann lehengerlően virtuóz Vivace tételét, valamint az Andromeda liberata című serenata pasticcio drámai, Boldoczki előadásában azonban talán sokkal inkább rezignáltan szóló Sovvente il sole áriáját. Ez utóbbit szárnykürtön, amely áradó, telt hangjával tette igazán emlékezetessé a zenei jóéjtpuszit.
Szerző: Tóth Endre
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2016. május 6.