Angry Birds: A film
2016.05.11.

Kevés hiányzott hozzá, hogy az Angry Birds moziból több legyen a videojáték-adaptációk és a családi animációk ötvözeténél. CSIGER ÁDÁM KRITIKÁJA.

Hollywoodban gyakran készül mozifilm számítógépes játékok alapján, az Angry Birds - A film mégis kakukktojás. Ez a finn játék ugyanis nem azért terjedhetett vírusként világszerte és nőhette ki magát egész médiabirodalommá, mert minden addiginál jobb, hanem mert pofonegyszerű - okostelefonon lett népszerű. Önmagában is példázza, hogy a kulturális evolúcióban a legfejlettebb és a legegyszerűbb közül az utóbbi az életrevalóbb, az marad fenn és másolódik. 

Mozit készíteni az Angry Birds játékokból annyira rossz ötlet, hogy már jó: hírértéket és ezzel együtt ingyen reklámot ad a projektnek, hogy nem magától értetődő vállalás, és hogy felveti a kérdést, hogyan lesz ebből az alapanyagból jó film? A hollywoodi mozit épp azért lehet szeretni, mert sportot űznek abból, hogy röhejesen ostoba koncepciókból készítenek jó filmeket. Az álomgyárban a témaválasztás szigorúan piaci stratégiákat követ, így sosem az a kérdés, hogy mit dolgoznak fel, hanem az adaptáció hogyanja. És az még a jobbik eset, ha már egy bizonyított történet lekoppintása helyett maguk találnak ki valamit, hogy mentsék gátlástalanul kommersz projektjeiket.

„Tudd meg, miért olyan dühösek a madarak” - így kezdődik a film szinopszisa, ami arról árulkodik, hogy az alkotók érezték, hiátust kell betölteniük, motivációkat, háttértörténetet, azaz kvázi prequelt kell írniuk a játék mechanizmusa mögé. Clay Kaytis és Fergal Reilly debütáló direktorok, de veterán animátorok. Nem meglepő, hogy 3D-s, családi rajzfilmet készítettek: a játék karakterei eleve olyanok, mintha egy gyerekeknek készített animáció hőseinek szánták volna őket. Állatfigurák, színesek, beszélnek, markánsan eltérő a küllemük. A játékban ezeket a madarakat csúzlival kell kilőni zöld disznók erődítményei felé, ami pedig vizuális, börleszkes gegek bevetésére ad lehetőséget, márpedig az ilyesminél kevés dolog köti le jobban a kicsik figyelmét. A koncepcióhoz a térhatás alkalmazása is illik, mivel animáció esetében nem kell szenvedni a sztereó kamerákkal, amik olyan nehezen kezelhetőek, hogy a 3D-ben vetített élőszereplős filmeket általában utólag konvertálják át „lapos”, kétdimenziós anyagból. Egy rajzfilmben ráadásul semmiféle kamerával nem kell bajlódni, az akciójelenetek mozgalmasságának csak az animátorok fantáziája és képességei szabnak határt.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A film egyik legfőbb erőssége mégis az, hogy Jon Vitti író (Saturday Night Live, A Simpson család) olajozottan működő történetet kerekített hozzá: főhősnek megtette Piros madarat, akivel azonosulni is könnyű. Kitaszított, lúzer, akit sok igazságtalanság ér, így drukkolunk neki. Nem is hős, hanem antihős: sanyarú sorsa és elfojtásai miatt dühkezelési problémái vannak, aminek köszönhetően futószalagon szállítja a morbid és erőszakos gegeket. Egy madárba oltott Torrente. Vitti a madarak „dühét” megtette a főhős jellemhibájának, ami konfliktust generál közte és környezete között, és legvégül persze kigyógyul belőle. 

A címben viszont nem csak egy dühös madár szerepel: hősünket egy garázdálkodása után a bíróság dühterápiára kötelezi, ahol pár hasonszőrű méregzsákkal barátkozik össze, ami további poénparádéra teremt lehetőséget. Nagy ötlet: a csoportterápia kész állatkertje a markáns és defektes személyiségeknek, akik nem csak egymással konfrontálódnak, de a háttértörténetüket is felvázolják egy-egy mélyinterjú alkalmával. Végül Vitti azt is megoldja, hogy az összes madár dühös legyen: a helyszín egy röpképtelen szárnyasok lakta sziget, ahol egy nap kiköt egy hajóra való zöld malac, és csellel ellopják a tojásokat, innen pedig egyenes út vezet a csúzlis madárbombák bevetéséhez. Az antihős persze közben hőssé válik: cinizmusától vezérelve megpróbálta figyelmeztetni a madarakat, hogy a malacok gyanúsan barátságosak.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Az alkotók tehát izgalmasan indítják a filmjüket, de a cselekményt végül a videojáték együgyű mechanizmusára futtatják ki. Nem visszafelé, hanem inkább továbbgondolniuk kellett volna azt. A film első feléhez képest a másodikban bántóan kevés a logika, ami akkor is hiba, ha a játékot is az „annyira rossz, hogy már jó” humorfaktor működtette. A 3D-t sem használják különösebben kreatívan, pedig ziccer volt: még a madarak csőre is kiemelkedik a képből, a csúzlizásnál viszont észre sem lehet venni, hogy térhatású a film. Ráadásul a finálé csak a látványát rekonstruálja a videojátékozásnak, nem az élményét, ellentétben például a Hardcore Henry-vel, vagy az annál sokkal jobb A holnap határával, mely időhurok-narratívával adta vissza a kudarc esetén elölről kezdhető pályák konzoljátékos mechanizmusát. Az alkotóknak csak színleg sikerült találóan adaptálni a játékot.

A film humora a Pixar animációihoz áll a legközelebb, azok színvonalát is eléri: a vizuális gegek ugyan kicsiknek szólnak, a szóviccek viszont felnőtteknek, sőt az alkotók ezúttal is gondoltak a keményvonalas filmrajongókra: ahogy már az Agymanókban is szerepelt egy Kínai negyed-idézet (ami a magyar szinkronban persze lemorzsolódott), itt a Ragyogás kap hommage-t. Vitti élt a lehetőséggel és szatirikus fantáziauniverzumot kreált a madarak és disznók által belakott világból. Poénjai kifejezetten ötletesek: épít például arra, hogy a madarak szájból szájba etetik utódjaikat, és hogy a fiókák azt vélik szülőjüknek, akit a tojásból kibújva először meglátnak. A gegek egy része feketén komikus és gyomorforgató, ami a maga szubverzív módján viccesebb egy animációs családi filmben, mint az élőszereplős felnőtt szexvígjátékokban, ahol természetes az előfordulásuk. Profán a zene is: az alkotók rockslágereket használnak, viszont főleg a történetet árnyaló funkcióval és a főhős dühének ábrázolása céljából, legyen az egy Black Sabbath- vagy Scorpions-dal, a legtalálóbb pedig talán a Behind Blue Eyes a Limp Bizkittől. Ezek a film fénypontjai, de egy sikerültebb mozihoz több kellett volna erősségekből. Ha van animációs mese, aminek több bevállalósság is megfért volt a koncepciójában, akkor ez volt az.
 
Szerző: Csiger Ádám