P. Szűcs Julianna: Kicsomagolás - Példák a világba vetett művészet eseteire
2008.08.01.

Azzal akartam kezdeni eredetileg, hogy egy fontos könyv a Kádár-korszak művészetéről, a György Péteré (Kádár köpönyege, Magvető Kiadó, 2005) ugyanúgy a Bernáth-szekkó analízisével indul, mint P. Szűcs Julianna új esszékötete. Aztán a P. Szűcs lendülete elsodort. KÜRTI EMESE KRITIKÁJA.

Mert bár szinte valamennyi írást olvastam az eredeti megjelenési helyén – leginkább a Népszabadságban -, azért így, kötetbe rendezve egészen más.

Van néhány olyan művészettörténész-műkritikus a magyar (közel)múltban, aki intézményesült hivatkozási pont. P. Szűcs Julianna több szempontból is az. Volt néhány olyan pillanat a rendszerváltás előtt és után, amikor senkit nem érdekelt más kritika, csak hogy mit ír a P. Szűcs. És ez teljesen független volt attól, hogy mely kormány volt épp hatalmon, vagy hogy mely intézmény művészettörténészei várták a munkájuk feletti ítéletet. Ennek folytán arra számítottam, hogy ebben a könyvben mindenki jól megkapja majd a magáét, leszámolunk végre a Munkácsy-mítosszal (valahogy olyan szellemes keménységgel, mint a Fülep Lajosé), és csak úgy koppannak majd a Bazilika elátkozott kövei, amint hullanak a semmibe.

Ehhez képest arra jöttem rá, hogy P. Szűcs a magyar művészet nagy drukkere. Szívesen dicsér; ha ezt nem lehet, fogcsikorgatva hallgat; ha ezt sem lehet, minden szenvedélyével a tárgya felé fordul, busong és átkozódik, ha a sors/balszerencse/rossz ízlés/politika megakadályozta a szerencsés fordulatot. Hogy borzasztóan szeretné ugyanazt, amit nagy elődei (Genthon, Fülep és Kállai, akik, mint írja, „többet emeltek a magyar »negatív bírálat« tűrőképességének ingerküszöbén, mint […] Kelety Gusztáv óta bárki a hazai zsurnálkritika történetében”): végre sikerüljön ennek a nyomorult magyar művészetnek, vagy néhány művésznek legalább.

Ezért elemez több ilyen esetet: a Zichyét, aki fölismerhette volna a Theophile Gautier képében kínálkozó szerencsecsillagot; a Fehér Lászlóét, akinek a 90-es évek elején Farkas István-i örökségű koherens világot sikerült teremtenie; a magyar vadakét, amikor ez a kiugrási kísérlet majdnem sikeres volt. Illetve az utóbbi esetben, az 1905-10 közötti rövid időszakban sikerült is, csak hiányzott a tényt tudatosító terminus technicus, Passuth Krisztina új művészettörténeti fogalom-konstrukciója. Ezt igyekszik most odacsavarozni a helyére, ha már megvan; nehogy újra kilazuljon az egyszer már szinte megtalált fogalom.

A négy fejezet (Magyar esetek, Művészetpolitikai esetek, Múzeumi esetek, A velencei biennálé esetei) közül ez a rész a legjobb, legigazabb, legmélyebb; káprázatos műleírásokkal, (még senkinek sem sikerült ennyire kívánatossá tenni Mányokit, puffadt kar ide vagy oda), elemzésekkel, analógiákkal, vérnyomáspumpáló fordulatokkal, olyan szórakoztatóan, szellemesen, hogy az ember csak úgy sikongat örömében, mintha a legcizelláltabb gyilkosságos könyvet olvasná.

A következő szakaszban, mielőtt még elfelejtenénk, hogy mire számíthatunk legközelebb (illetve máris, mert Rogán Antal már kiírta az V. kerületi Zrínyi utca számára a zsánerpályázatot, alig várom a végeredményt), borzonghatunk az Orbán-kormány lidércnyomásos millenniumi szoborállítási stratégiáin, amikor 234 állandó köztéri szoborral lettünk gazdagabbak. Újra végigkínlódhatjuk a Nemzeti Színház és a hozzá kapcsolódó szoborpark (megszokjuk majd a turult is) történetét, a két Ötvenhatos Emlékmű abszurd esetét mint a robbanásig feszített magyar politika szimbolikus példáját, Melocco Miklós, Bencsik István, Kő Pál tanulságos esetét a hatalommal. Csupa megkerülhetetlen adalék egy majdan megírandó köztériszobor-történethez. Majd kérem belevenni az ilyen mondatokat: „Szervátiusz művészetén keresztül a sumér-magyar kapcsolat keresése akkor is erős hangsúlyt kap, ha Nagyboldogasszony reliefjén inkább csak a száraz mézesbábok plaszticitáshiánya és az új eklézsiai alkalmazott művészet személytelen konvenciója érzékelhető.” Tökéletes leírás egy korszakról.

Két ponton vitáznék csak a szerzővel, igaz, a probléma mindkét esetben azonos gyökerű. A muzeológia új jelenségeihez kapcsolódó fejezetben szó esik (merthogy valóban történelmi jelentőségű, bár az én szememben nem pozitív) a Szépművészeti Múzeum 2003-as impresszionista kiállításáról, amely a kulturális politika számára demonstrálta az ilyen jellegű kiállítások iránti tömegigényt, és amely magyarázatra ingerel a jelenség tömegpszichózisát illetően. P. Szűcs meg is adja a maga válaszát azzal, hogy a múzeum előtti tömeget olyan régi típusú polgárságnak látja, amely képéhségét csillapítandó Bécsbe járt a nagy Klimt és Brueghel kiállításokra, és a konyhapénzből faragta le a koncertre, albumra valót. „Egy réteg, amely belefáradt a sorskérdések látványosításába, de amelyet ugyanakkor némi ingerültséggel tölt el, hogy a képzőművészet legitim képviselői a tiszta látványt írásbeliséggel, installációval, koncepcióval váltják föl/ki/le” – írja.

Én nem tagadom, hogy a polgárságnak ez a kis szelete létezik, nem videóra vágyik, és akkora, hogy elfér a Műcsarnok apszisában. De az a tömeg ott a Szépművészeti előtt énszerintem nem csak belőlük állt, hanem a polgárságnak abból a jelentős, proletarizálódott részéből, amely nem elsősorban a képek, hanem a spektákulum miatt megy múzeumba, amely spektákulum egylényegű a televízióval, amely előtt visszeresre dolgozta a lábát és az elméjét. Magyarán, P. Szűcs sokkal optimistább, mint én, csak sokkal rosszabb véleménye van a kortárs művészetről, mint nekem. Ez a másik probléma.

A velencei biennálékról szóló írásokból az derül ki, hogy P. Szűcs, akit végre utolért a vele szemben sokáig hátrányban lévő, de mostanra az esztétizálással talán szakítani képes művészettörténészi gyakorlat, szóval hogy ő az, aki „a világba vetett művészettől” nagyon is elvárja az esztétikai feltételt. Nem veszi szívesen az újbalos művészet könnyűszívű lemondását a személyiségről és az esztétikai értékről, és meg sem kísérli (például Andreas Fogarasi esetében) „az újra feltalált mozi” dekonstrukcióját. Az az érzésem tehát, hogy P. Szűcs megengedőbb a régebbi korok historikus védőréteggel bevont művészetével, mint a kortárs művészet új médiáival szemben, és hogy az ő küzdelme csak a festészetért folyik, csak érte küzd foggal, körömmel. Az installációt, a médiaművészetet elviheti az ördög.

Ő, a maga plasztikusságával valószínűleg így mondaná: amit szabad a lónak, nem szabad az ökörnek. Nem mintha egyedül volna vele. Eszembe jutott például az a gyönyörű interjú (mindig újraolvasom), amelyet Körner Évával készített Hajdu István 1999-ben, és amelyben Körner - egyáltalán nem védekezésül, de - azt mondja, hogy az ő kortársa Vajda volt, Korniss és Veszelszky, márpedig tekintetbe kell venni, hogy bizonyos idő után az ember saját magát akarja tisztázni (ő az avantgárdot), ezért nem negatívum, ha nem fogad be új dolgokat.

Úgy is mondhatnám, ’68 kudarca generációs értelemben végzetesnek bizonyult.
Szerző: Kürti Emese
Szerző:  P. Szűcs Julianna,  Cím:  Kicsomagolás - Példák a világba vetett művészet eseteire,  Kiadó:  Jószöveg,  Kiadás éve:  2008,  Oldalszám:  550,  Ár:  3900 Ft,  Támogatás: 
Megítélt támogatás: 800 000 Ft
Támogató: Miniszteri keret
A kötet megjelentetésére (2008)