Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„NAGYON RÁÁLL A FEJEM A VERSRE…”

Kántor Péter-est / Literárium – Kortárs írók a Müpában
2016. máj. 7.
Van az úgy, hogy egy irodalmi est főszereplője és a kérdező nem pendülnek egy húron, mégis – talán pont ettől a feszültségtől – valahogy emlékezetesebbé szövődik a beszélgetés. A Müpa neves kortárs szerzőket bemutató Literárium sorozatának talán eddigi legemlékezetesebb epizódja volt Kántor Péter estje. POGRÁNYI PÉTER ÍRÁSA.
Veiszer Alinda rögtön az első kérdésével kihúzta a gyufát: az indításképp felolvasott versekhez kapcsolódva – melyekben a magány, az egyedüllét hangulata bontakozott ki – olyasmire utalt, hogy Kántor Péter sose akart körökhöz, közösségekhez csatlakozni. Válaszában a költő majdhogynem kikérte magának, sőt később bántónak is nevezte ezt a felvetést: mint elmondta, a Kortárs és az Élet és Irodalom szerkesztőségében is dolgozott, és bár párt vagy hasonló formális közösség tagja valóban nem volt soha, mert ez alkatilag nem is illene hozzá, nem félrevonuló ember. Igaz, „költőnek lenni nem csoportjátékos tevékenység”, ez egy olyan szakma, ahol „mindenkivel együtt, tök magányban dolgozik az ember”. Azért bizonyos távolságtartást is elárult magáról: „nem szeretek kockacukorként felolvadni kávékban” – fogalmazott. 
Kántor Péter
Kántor Péter
Beszélt az identitásában rejlő kettősségről is, miszerint Nyugat-Európában keletinek, Kelet-Európában pedig inkább nyugatinak érezte, érzi magát. Majd egy szép mondattal színezte megengedőbbre a Szózat sorait: „egy hazája van az embernek, de nem érzi mindig otthon benne hiánytalanul magát”. Ezek a finom distinkciók, árnyalt megfogalmazások és a szüntelen belső töprengésre utaló megtorpanások jellemezték végig a beszélgetést. A politikum, illetve a szabadság témakörénél Kántor Péter például úgy fogalmazott, nem irigyli azokat, akiknek mindenről van biztos véleményük: neki napi szinten meg kell dolgoznia azért, hogy véleményt alkosson a világ dolgairól. 
Mint mondta, az aktuális események csak akkor kerülnek be a versekbe, ha úgy érzi, az adott történés túlmutat önmagán és egyfajta „belső muszáj” arra készteti, hogy írjon róla. Ilyen volt a közelmúltban a tatárszentgyörgyi gyilkosság „égbekiáltó borzalma” és a Károlyi-szobor Kossuth térről való elmozdítása is. Meg egy másik, nem politikai hír: Erőss Zsolt és Kiss Péter hegymászók halála a Himalája harmadik legmagasabb csúcsán.
Kántor Péter Kancsendzönga című szövegét Fodor Tamás színművész olvasta fel – egészen katartikus előadás volt, valódi, megrendítő színházi élmény. Eltekintek a hosszas műelemzéstől: a szöveg a hegymászók tragédiájának történetét úgy eleveníti fel, hogy azt a pillanatot, amikor két rossz döntés között kell választani, kozmikus erkölcsi dilemmává emeli mindenféle pátosz nélkül, sőt látszólag mellékesen, eszköztelenül. A szerző maga is nagy kedvvel beszélt erről az írásról: elmondta, ez volt az egyetlen olyan szöveg, amit egy friss hír inspirált, a benne rejlő radikális élethelyzet, amikor Kiss Péter, aki talán még lejuthatott volna a hegyről, visszafordult bajba került társához, ezzel saját sorsát is megpecsételve. Nem azért írta meg, mert tragikus, inkább a magasba törés vágya, a szép őrültség fogta meg: az a mindennél különlegesebb érzés, az az „extrafinom eperdzsem”, amit a hegymászók a csúcsokon kerestek, és valószínűleg meg is találtak – és ez talán még a racionális megfontolásoknál is fontosabb.
Majtényi László
Majtényi László
A Kancsendzönga egyike azoknak az Élet és Irodalomban egy éven át közölt tárcáknak, melyeket most Egy kötéltáncos fejlegyzéseiből címmel jelentetett meg a Magvető Kiadó. Érthető módon erre is volt kihegyezve a beszélgetés: Kántor Péter elmondta, hogy ezeknek a havonta megjelent szövegeknek a megírása kísérlet, kihívás és kaland volt számára, már csak azért is, mert prózai szöveget rendszeresen nem nagyon írt korábban. Mivel „óriási lehetőségeket talált a prózában”, szerette írni a havi tárcákat, de „olyan sok évtized versírás után” – mint fogalmazott – „nagyon rááll a fejem a versre”. Utalt arra, hogy ezekből a próza terén tett „nagy kirándulásokból” talán lesz még a jövőben is.
A sorozat szokásos menetrendjének megfelelően most is érkezett „meglepetésvendég”, ő most Majtényi László volt, akit közírói munkásságáért Kántor Péter hosszasan laudált, majd amikor a moderátor a barátságuk története felé próbálta terelni a szót, kijelentette, hogy „a privát dolgokról nem érdemes beszélni”. Azért a vendég mondott néhány mondatot a magyar irodalom kivételességéről, és még a számára legfontosabb költőelődök nevét is kipréselte az est főszereplőjéből. Majtényi László arra utalt, hogy Kántor Péter pátosztalan, nem emelkedetten irodalmias nyelvet működtető, sokkal inkább „köznyelvi” költészete szerinte a Vas Istvánnal tartott szellemi rokonságáról árulkodik, de ő inkább Kosztolányit és József Attilát nevezte meg mint a számára legfontosabb szerzőket. 
Nyilván nem szórakoztam volna ilyen jól, ha nekem kellett volna irányítanom ezt a beszélgetést. A közönség számára viszont épp azért lehetett izgalmas, mert rálátást nyert a – talán az est „kávéjában” nem eléggé feloldódó – szerző különleges karakterére. Nem mellesleg pedig kedvet kaphatott az új tárcakötet olvasásához.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek