Beszélgetés Rácz Zoltánnal
2016.05.06.

Rácz Zoltán szerint egy igazi zenész rálát tíz évszázad zenéjére, és semmi baj nincs azzal, ha egy szerzőpáros két tagja között van négyszáz év. Május 12-i koncertjük kapcsán az Amadinda Ütőegyüttes vezetője azt is elmesélte, mivel töltötte titkos látogatásának idejét Ligeti György 2000-ben, Budapesten. CSABAI MÁTÉ INTERJÚJA.

Ha a koncertműsort nézem, rögtön feltűnik, hogy a két nagy név, John Cage és Steve Reich ezúttal kimarad, viszont Ligeti-család két generációja is jelen lesz.
 
Tíz éve ment el közülünk Ligeti György, akivel életének utolsó éveiben egészen közeli kapcsolatba kerültem. Még épp életben volt, amikor 2006-ban elkezdtem az életműve bemutatását. Ligeti 1956-ban emigrált, és ezután semmit nem játszottak tőle itthon, a rendszerváltást követően is csak elvétve. Úgy véltem, a magyar zenei élet adós ezzel. A Síppal, dobbal, nádihegedűvel című dalciklus kerül most műsorra, és ez a mű eléggé meghatározza a koncert első felét. Eljátsszuk Lukas Ligeti egy kompozícióját is, melynek címe Pattern Transformation. Ez egy ötperces darab, és hiába, hogy 1990-ben már bemutattuk Bécsben, olyan hihetetlen koncentrációt követel négyünktől, hogy huszonhat év elteltével is nehéz feladat maradt.
 
Ligeti György személyes útmutatásával tanulták meg a dalciklust, így készült a felvétel is a Ligeti Project harmadik lemezére…
 
Rácz Zoltán
Rácz Zoltán
Nagyjából nyolc éve beszélgettem már Ligetivel egy ütős darabról, amikor rájöttem, hogy az ő zeneszerzői nyelve nem feltétlenül illeszkedik egy ilyen hangszerelésű műhöz. Akkoriban játszottunk egy szólóhegedűre és ütőkre írt versenyművet, és ennek hatására javasoltam Ligetinek, hogy írjon négy ütőre és ének- vagy hegedűhangra. Évek múlva felhívott, hogy melyiket kérem, az éneket vagy a hegedűt. Persze hiába mondtam, hogy mindkettőt…
 
Ekkor ismerkedhetett meg Károlyi Katalinnal Brémában…
 
Ha jól sejtem, mindketten nagyra tartották Weöres Sándort, de éppúgy vonzotta Ligetit a magyar nyelv. Döbbenetes, hogy noha ötven évet töltött emigrációban, az utolsó darabját magyar szövegre írta.

Tehát ekkor már ígéret volt arra, hogy a Síppal, dobbal, nádihegedűvel elkészül.
 
Ligeti írta a tételeket, időnként csörgött a telefonom, és faxon jöttek a kották. Megbeszéltük, hogy a franciaországi bemutató előtt titokban Budapestre jön. Öt napot töltött a fővárosban, napközben próbáltunk, esténként meg sétáltunk, étterembe jártunk, a lakásomon beszélgettünk. Legközelebb csak Franciaországban találkoztunk, a bemutatón.
Rengeteget változott a dalciklus a próbák alatt, én pedig újra megtapasztalhattam, hogy a nagy zeneszerzők nem ragaszkodnak görcsösen a dolgaikhoz, hanem nyitottak a mű javát szolgáló módosításokra. És hát Ligeti nagy volt, ha nem a legnagyobb.
 
A bemutató Franciaországban volt, mégis az az érzésem, hogy ez egy nagyon magyar mű. Hogy fogadják más nemzetek?
 
Szerintem nem kell hozzá magyarnak lenni. Persze érdekes a kérdés, mert a hatodik tétel, a Keserédes például összetéveszthetetlenül magyar ízű. Ha valaki korábban azt mondja, hogy Ligeti egy ilyen művet fog írni az élete végén, nem hiszem el neki. Ugyanaz zajlott nála, mint Bartóknál, aki a pályája végére jutott el a letisztult 3. zongoraversenyig. Ligeti csodálatosan egyszerű dolgokat csinált itt, amit utánozni mégsem lehet. Picasso erről beszélt, amikor azt mondta, hogy hatvan évet tanultam, hogy úgy festhessek, mint egy kisgyerek.
 
Az én öcsém például hat-hét évesen odáig volt ezért a Ligeti-műért.
 
Gordon Stout
Gordon Stout
Bartók sem véletlenül írta meg a Mikrokozmoszt. Egyébként, visszatérve a magyarság kérdésére, 2000-ben, amikor Ligeti inkognitóban Budapesten járt, egy este az Erzsébet híd pesti hídfőjénél sétáltunk. Váratlanul megkérdezte tőlem: „Zoli, miért élek én Hamburgban? Az egy unalmas város.” Ajánlottam neki, hogy hazaköltöztetjük, de elhessegette a gondolatot. Azt is mondta: „Magyarul álmodom, magyarul számolok.” Ez a dalciklus volt az egyetlen műve, amit emigrációja után magyar zenésznek írt.
 
Mi lesz még a koncerten?
 
François Couperin darabjából egykori mesterem és barátom, Dukay Barnabás által készített átiratát játsszuk el. Nem is átirat ez, hanem egy önálló mű, Dukay még egy szólamot írt az eredetihez. A szerzőtársak között így most van köztük négyszáz év. Eljátsszuk Ravel Szonatináját is, melynek hangszerelését Tömösközi László készítette.
 
Kell egyébként a klasszikus darab egy kortárs zenei hangversenyre? Mostanára szokássá vált termékcsatolással eladni a modern zenét.
 
A zenéről alkotott gondolataimból én már száműztem a „kell” szót. Az a legrosszabb, ha egy zenész bezárkózik egy korba, és nem lát tovább azon. Egy igazi zenész rá tud tekinteni az elmúlt tíz évszázad zenéjére, Perotinustól Ligetiig.
 
A koncert második felének főszereplője Gordon Stout.
 
A világ egyik legjobb marimbajátékosa, az ütőhangszeres szakma az egész világon ismeri a nevét. A hetvenes években indult a karrierje, én jó két évtizede ismerem. 1998-ban Amerikában jártam, és Rochesterben beugrottam egy marimbaversenyre, ott hallottam először. Azt a Marcellino-gitárdarabot játszotta, amit a mostani koncerten is fog, egészen fantasztikusan. Majdnem leestem a székről, amikor hallottam, milyen természetesen muzikális zenész. A szünetben bemutatkoztam neki, összebarátkoztunk, azóta már Kapolcson, az Ütősvölgyben felléptünk együtt. A május 12-én elhangzó Sedimental Structures című darabja talán a legjobb műve, a záródarab, a Route 666 az Amadindának készült, de vele együtt még nem játszottuk el.
 
Két szerzőtől hallunk még műveket, az ő nevük aligha cseng ismerősen a magyar közönségnek.
 
Elliot Cole harmincas éveiben járó fiatal zeneszerző, 2014-ben, amikor egy nagyobb turnét tettünk az USA-ban, rendszeresen játszottuk a darabját. Postludes a címe, egy vibrafon és nyolc bőgővonó kell a megszólaltatásához. Ross Edwards Reflections című művét már régóta el akartuk játszani, most végre helyet találtunk neki.
Szerző: Csabai Máté