Baráti Kristóf és a Mozarteum zenekara / BTF 2016
2016.04.29.

Baráti Kristóf a Magyar Kamarazenekarral felvételt készített Mozart hegedűversenyeiről, a lemez a Brilliant Classics gondozásában mostanában jelenik meg. A Tavaszi Fesztiválon az öt közül kettőt játszott el a művész a Mozarteumorchester Salzburg szólistájaként. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Egy este Mozarttal – ez önmagában is vonzó program. De ha a kiválasztott műveket olyan muzsikusok játsszák, mint korunk egyik legnagyobb hegedűse és a Salzburgi Mozarteum Kamarazenekara, az együttest 2004 óta vezető angol karmester, Ivor Bolton (1958) vezényletével, a kilátások még kedvezőbbek. A Mozarteumorchester nem historikus együttes, de nem is teljesen modern a hangszerparkja. Hibrid felállásban játszanak: az instrumentumok jelentős része korunkbeli, ám a kürtök és trombiták a barokk gyakorlatban használatos natúrhangszerek, s bár nem láttam, csak hallottam, a hangzás alapján az volt a benyomásom, hogy a timpani is historikus instrumentum. Így aztán a hangzás jólesőn friss és zamatos, ráadásul a játékmód is (mint manapság már igen sok nem historikus együttes esetében) sokat kamatoztat a történeti tájékozottságú praxis jellegzetességeiből: tartózkodás az élénkebb vibrátótól, választékos tagolás, friss tempók, kontrasztgazdagság és drámaiság, markáns hangsúlyok, szellős hangzás.

Ivor Bolton
Ivor Bolton

Ivor Bolton, aki ebben az évadban köszön el a Mozarteum zenekarától, már járt nálunk az együttes élén, és bár nem kerestem elő a kritikát, amelyet annak idején fellépéséről írtam, emlékeim szerint nem a legnagyobb elragadtatással számoltam be karmesteri munkájáról. Lehet, hogy akkor indokoltak voltak fenntartásaim, de az is lehet, hogy félreismertem a művész személyiségét, most ugyanis egyértelmű lelkesedéssel hallgattam munkája eredményét. Nem ortodox karmester, a szó technikai értelmében nem is vezényel jól. Ütemezése, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről, elnagyoltan hozzávetőleges, annál fontosabb azonban nála a mozdulatok dinamizmust sugárzó és karakterértelmező szerepe, melynek nyomán keze alatt a zene életre kel, felszárnyal, megtelik energiával és ékesszólással. Tegyük hozzá, az összjáték a vázlatszerű taktírozás nyomán sem válik hanyaggá, ellenkezőleg: a zenekar nagyon is együtt van, és pontosan, kidolgozottan játszik. Valószínűleg azért lehetséges ez, mert hát mégiscsak egy igen-igen szuverén, világszínvonalú kamarazenekarról van szó, amely nem feltétlenül arra „használja” dirigensét, hogy az illető közlekedési rendőrként irányítsa a produkciókat, inkább arra, hogy koncepciót és szellemet sugalljon és érvényesítsen.

Hídformában épült fel a műsor: bevezetőül és befejezésül egy-egy szimfónia hangzott fel, a szünet előtt és után egy-egy hegedűverseny. Bolton keze alatt a Mozarteum kamarazenekarnál nagyobb, de szimfonikus zenekarnál kisebb létszámú együttese szimfonikusan szólal meg, de ez nem hangerőt, nem is a hangzás súlyát és különösen nem vastagságát jelenti, sokkal inkább fényt, zengést, zamatot. Az utóbbit főként: aki emlékszik arra, hogy a humor szó eredeti latin jelentése nedv, s végiggondolja, hogy az éltető nedvek jelenléte tesz minket, főként folyadékból álló lényeket testileg-lelkileg egészségessé, megérti, a karmester és zenekar együttműködésének milyen sokoldalúan megmutatkozó erényéről beszélek, ha azt mondom, tele volt humorral. Nem kellett feltétlenül nevetnünk (bár arra is volt példa), sokszor elég volt szélesen mosolyogni, tapasztalva a nagyszerű kedélyt, mely a muzsikálásból áradt.

Baráti Kristóf
Baráti Kristóf

Jelentős energia, indulat, lendület a C-dúr szimfónia (K. 338) nyitótételében, gazdag tagolás, lélegző dallamjáték, árnyalt dinamika az Andante di moltóban, fürge, pergő ritmus, feszes dramaturgia a fináléban. És mindvégig valami sajátos sötétség, fenyegető démonisággal párosuló ragyogás a Prágai szimfónia (D-dúr, K. 504) saroktételeiben – mintha csak világossá akarná tenni a szerző, s vele együtt értő tolmácsa, a karmester, hogy olyan műről van szó, amelynek van némi köze a Don Giovannihoz. És persze – ugyanezért sok-sok drámaiság, már a nyitótétel különös súlyú lassú bevezetésében is, de a későbbi mozzanatok értelmezésében ugyanúgy. Pazar hangsúlyok a nyitótételben, komolyság és súly még a lágyan éneklő Andantéban is, és fáradhatatlan lobogás-robogás az elképesztő lendületű fináléban. Két nagyszerű, telivér szimfóniatolmácsolás, melyet hallgatva így sóhajthatunk fel: soha jobbat!

Baráti Kristóf újra és újra csodálatra késztet zenélésének mértéktartó bölcsességével. Soha semmire nem játszik rá, soha semmit nem akar „eladni”, mindig nemes tisztasággal és egyszerűséggel hegedül, olyan muzsikusként, aki bízik a zeneszerzőben és a műben, s tudja, hogy a kompozíció helytáll önmagáért. Stradivarijának telt, gazdag hangját sem zengeti túl: tudja, ebből is éppen elég annyi, amennyit a mindenkori terem megkövetel – ha a Müpa, akkor több, ha a Zeneakadémia, akkor kevesebb, de Baráti még a Bartók Emlékházban is abszolút adekvát hangzással játszik. Ez is páratlan művészi intelligenciájának jele. Mivel nemcsak előadóművész, hanem kiemelkedő pedagógus is (eddig ezt idehaza nem mindenütt használták ki kellőképpen), önmaga legjobb tanára. Ez abban is megnyilvánul, hogy ő, aki a lassú gyakorlás eredményeképpen soha semmit sem játszik elnagyoltan, mindig mindent tökéletes szabatossággal részletez, mégis könnyedén kerüli el a játék kiszáradásának, tárgyilagosságának buktatóját. Az ő hegedülése sohasem válik objektívvá, szenvtelenné: nemesen tiszta, „felülnézeti” muzsikálás, amely minden pillanatban áttekinti a mű egészét. Két időtlenül letisztult stílusértelmezésű, költői hegedűverseny-interpretáció (G-dúr, K. 216; D-dúr, K. 218) illusztrálta az elmondottakat, s nyugtató Bach-ráadásként az E-dúr partita (BWV 1006) Loure tétele.
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2016. április 22.