Egy este Mozarttal – ez önmagában is vonzó program. De ha a kiválasztott műveket olyan muzsikusok játsszák, mint korunk egyik legnagyobb hegedűse és a Salzburgi Mozarteum Kamarazenekara, az együttest 2004 óta vezető angol karmester, Ivor Bolton (1958) vezényletével, a kilátások még kedvezőbbek. A Mozarteumorchester nem historikus együttes, de nem is teljesen modern a hangszerparkja. Hibrid felállásban játszanak: az instrumentumok jelentős része korunkbeli, ám a kürtök és trombiták a barokk gyakorlatban használatos natúrhangszerek, s bár nem láttam, csak hallottam, a hangzás alapján az volt a benyomásom, hogy a timpani is historikus instrumentum. Így aztán a hangzás jólesőn friss és zamatos, ráadásul a játékmód is (mint manapság már igen sok nem historikus együttes esetében) sokat kamatoztat a történeti tájékozottságú praxis jellegzetességeiből: tartózkodás az élénkebb vibrátótól, választékos tagolás, friss tempók, kontrasztgazdagság és drámaiság, markáns hangsúlyok, szellős hangzás.
 Ivor Bolton |
Ivor Bolton, aki ebben az évadban köszön el a Mozarteum zenekarától, már járt nálunk az együttes élén, és bár nem kerestem elő a kritikát, amelyet annak idején fellépéséről írtam, emlékeim szerint nem a legnagyobb elragadtatással számoltam be karmesteri munkájáról. Lehet, hogy akkor indokoltak voltak fenntartásaim, de az is lehet, hogy félreismertem a művész személyiségét, most ugyanis egyértelmű lelkesedéssel hallgattam munkája eredményét. Nem ortodox karmester, a szó technikai értelmében nem is vezényel jól. Ütemezése, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről, elnagyoltan hozzávetőleges, annál fontosabb azonban nála a mozdulatok dinamizmust sugárzó és karakterértelmező szerepe, melynek nyomán keze alatt a zene életre kel, felszárnyal, megtelik energiával és ékesszólással. Tegyük hozzá, az összjáték a vázlatszerű taktírozás nyomán sem válik hanyaggá, ellenkezőleg: a zenekar nagyon is együtt van, és pontosan, kidolgozottan játszik. Valószínűleg azért lehetséges ez, mert hát mégiscsak egy igen-igen szuverén, világszínvonalú kamarazenekarról van szó, amely nem feltétlenül arra „használja” dirigensét, hogy az illető közlekedési rendőrként irányítsa a produkciókat, inkább arra, hogy koncepciót és szellemet sugalljon és érvényesítsen.
Hídformában épült fel a műsor: bevezetőül és befejezésül egy-egy szimfónia hangzott fel, a szünet előtt és után egy-egy hegedűverseny. Bolton keze alatt a Mozarteum kamarazenekarnál nagyobb, de szimfonikus zenekarnál kisebb létszámú együttese szimfonikusan szólal meg, de ez nem hangerőt, nem is a hangzás súlyát és különösen nem vastagságát jelenti, sokkal inkább fényt, zengést, zamatot. Az utóbbit főként: aki emlékszik arra, hogy a humor szó eredeti latin jelentése nedv, s végiggondolja, hogy az éltető nedvek jelenléte tesz minket, főként folyadékból álló lényeket testileg-lelkileg egészségessé, megérti, a karmester és zenekar együttműködésének milyen sokoldalúan megmutatkozó erényéről beszélek, ha azt mondom, tele volt humorral. Nem kellett feltétlenül nevetnünk (bár arra is volt példa), sokszor elég volt szélesen mosolyogni, tapasztalva a nagyszerű kedélyt, mely a muzsikálásból áradt.
 Baráti Kristóf |
Jelentős energia, indulat, lendület a C-dúr szimfónia (K. 338) nyitótételében, gazdag tagolás, lélegző dallamjáték, árnyalt dinamika az Andante di moltóban, fürge, pergő ritmus, feszes dramaturgia a fináléban. És mindvégig valami sajátos sötétség, fenyegető démonisággal párosuló ragyogás a Prágai szimfónia (D-dúr, K. 504) saroktételeiben – mintha csak világossá akarná tenni a szerző, s vele együtt értő tolmácsa, a karmester, hogy olyan műről van szó, amelynek van némi köze a Don Giovannihoz. És persze – ugyanezért sok-sok drámaiság, már a nyitótétel különös súlyú lassú bevezetésében is, de a későbbi mozzanatok értelmezésében ugyanúgy. Pazar hangsúlyok a nyitótételben, komolyság és súly még a lágyan éneklő Andantéban is, és fáradhatatlan lobogás-robogás az elképesztő lendületű fináléban. Két nagyszerű, telivér szimfóniatolmácsolás, melyet hallgatva így sóhajthatunk fel: soha jobbat!