Bridgewater a fent említett interjúban meglehetősen kritikusan nyilatkozik arról, hogy a 90-es évek népszerű énekesei (főként az afro-amerikaiak) egyre inkább mellőzötté válnak, az eladható dzsessz a pophoz közelít, a fiatal énekesnőknek kötelező hangszeren játszani, saját dalokat írni, a sztenderdek sajátos értelmezése és feldolgozása, akárcsak a szórakoztató dzsesszelőadásmód kiment a divatból.
 Sarah McKenzie |
A Sarah McKenzie Quartet Bálnában adott koncertje teátrális szabályossággal indul: műfüst, lilás megvilágítás, öltönyös zenészek, az énekesnő kisestélyiben félig háttal ül a közönségnek. Ceremoniális kimértség és diszkréció, lágy dallamok, kedves hangulat, szalonzene. Az ausztrál származású, jelenleg Párizsban élő ARIA-díjas énekesnő sokak szerint az utóbbi évek nagy felfedezettje, neves dzsesszfesztiválok, koncerttermek és klubok rendszeres fellépője. Első két, hazájában debütáló albuma (Don’t Tempt Me – 2010, Close Your Eyes – 2012) is nagy szakmai elismerést vívott ki, 2015-ös albumát (We Could Be Lovers) pedig az a Brian Bacchus kiadó gondozta, amely Norah Jones és Gregory Porter lemezeit is jegyzi. A másfél órás koncert sztenderdek és saját szerzemények egyvelegéből áll. Az énekesnő a The Way You Look Tonight című számmal nyit, majd csak a második dal (One Jealous Moon) után szól a közönségéhez, elmondja, mennyire gyönyörű város Budapest, és későbbi megszólalásai alkalmával is rengetegszer használja a wonderful, incredible, special és great szavakat.
A lemezeket hallgatva az embernek tiszta hangzásban, kellemes hangulatokban lehet része, a tartalom emészthető és bárki számára fogyasztható, de néhány dalban (pl. I Won’t Dance) azért ott az igazi swing-érzés. A koncertélménytől többet várnánk: előadást, jelenlétet, kontaktot a közönséggel. Sarah McKenzie az a fajta énekesnő, aki követi a jól bevált szabályokat, koncertrepertoárjában mindenféle műfajt érint a bossanovától a tangóig, tiszteleg az összes nagy ikon előtt, Jobimtól Gershwinig. Zongorajátéka korrekt, decens és udvarias. Miközben énekel, a közönséget kizárja saját maga és a zenekar aurájából, csakis a tapsoknál rebeg egy halk köszönönöt, mielőtt mosolygósan felkonferálja és belekezd az újabb dalba. A négyesben játszott dalok mellett gitárral kísért duetteket is hallhatunk, de ezek soha nem saját szerzemények, inkább bombabiztos, érzelmes klasszikusok (Moon River, Embraceable You) a zongora mellől, csukott szemmel előadva. A gitár-ének felálláshoz átütő magabiztosság és eredetiség kellene, olyasmi, amitől megáll a levegő. De ezeknek a daloknak a hangszerelése is konvencionális, megszokott, az előadásmód pedig biztonságos, kimért, csak a fej bólogat, a test nem játszik, az igazi hatás nem jön.
Az énekhangra nem lehet panasz, bár a hangszín olykor kissé hasonlít Stacey Kentre vagy Sophie Milmanra, a hangszerrel való kapcsolat pedig kifejezetten Diana Krallt idézi. (A Krallal való párhuzam óhatatlan, nemcsak a bevezetőben említettek vagy a zongora miatt, hanem mert McKenzie-nek is sajátja a visszafogott, szerény, távolságtartóan hűvös stílus. Igaz, a Krall-koncertekhez képest a hangulat itt kissé negédesebb, az előadó pedig mosolygósabb.) A koncerten előadott saját szerzeményeken egyébként erősen érződik a sztenderdek hatása, a Don’t Tempt Me valamelyest hasonlít Al Dubin 1933-as Boulevard of Broken Dreams-ére, a Quoi Quoi Quoi pedig Joao Gilberto O Patojára. (Ezen a ponton a hallgató kissé elszégyelli magát, hogy unalmában zenei párhuzamokat keres.) Az utolsó harmad számai a „fekete” dzsesszt igyekeznek megidézni, hallunk egy Betty Carter feldolgozást (Tight) érthetetlen dalszöveggel (amit Betty Carternek persze megbocsátanánk) és hosszas dobszólóval, de Marco Valieri homloka nem gyöngyözik, ahogy azt ilyenkor elvárnánk. A dal csak a gitárszólónál kap némi lendületet. Jo Caleb félrecsúszott öltönyével, érzékeny muzikalitásával, és remek groove-jaival egyébként is folyton magára vonzza a figyelmet, olykor a koncert főszereplőjévé válik. A soron következő I’ve Got the Blues Tonight klasszikus blues-szerzemény, csak épp hiányzik belőle a rekedt keserűség és az irónia, pedig volt már, hogy elhittük csinos, kisimult, estélyi ruhás énekesnőknek, hogy bennük van a blues.