Nem azt mondom, hogy nem volt benne Tillában egy ilyen film, hiszen már a Pánik se volt rossz, pontosabban, már abban is lehetett érezni: nem csak arról van szó, hogy jól elvan a celeb, ha rendez – leginkább persze azért nem, mert Till Attilát a legszélesebb közönség hiába csak tévés műsorvezetőként ismeri, aki beszélt már vele három mondatot, vagy olvasott vele készült interjút, ha másból nem, hát abból levehette, hogy popkulturálisan érzékeny, találékony fickóról van szó, aki ugyan lehet, hogy nem lesz a magyar filmkészítők legnagyobb géniusza, de ha valami fontos neki, akkor az nagyon fontos, s ez meg is látszik rajta, meg a végeredményen is.

Nos, a több szálon futó, nagyon lelkes, szépen semmilyen Pánik talán még nem az a film volt, amibe szívesen belehalt volna. Talán nem is tudta akkor még, pontosan miért akar filmet csinálni. Nem tudom. Mindenesetre a Csicska című, nagy köröket futott rövidfilm már inkább mutatott valamerre – a Tiszta szívvel pedig az a mozi, ami után speciel én legalább annyira számítok majd Tillára filmrendezőként, mint tévés személyiségként. 

Mert azt lehet ám mondani csak úgy is, az íze kedvéért, hogy nekem fontosak a mozgássérültek, hogy én róluk akarok mozgóképet forgatni, mégpedig olyat, ami a gengszterfilmmel játszik, itt, Magyarországon, de közben róluk szól, a problémáikról, hogy mit gondolnak a világról, hogyan látják magukat, és mindenkit. Lehet ezt mondani, de megcsinálni, így, ahogy a Tiszta szívvel kinéz és hat és viselkedik – kegyelmi állapot. Egyszerűen azért, mert bár dramaturgiailag lehetne veretesebb, s vannak benne céltalan jelenetek is, de az első perctől teljesen nyilvánvaló, hogy imádnivaló filmet nézünk. Olyat, ahonnan kezdve nem is kérdés, hogy Thuróczy Szabolcsnak minden Till Attila-filmben ott a helye – illetve az egészen kivételesen nagyszerű Thuróczy előtt se lehet kérdés, hogy megtalálta a maga filmrendezőjét. Eddig is ott volt mellette, de innentől aztán már ott is kéne maradnia. Barátságukkal jutalmat kaptak egymástól.

S jutalmat kapunk mi is. Nem vagyunk végre hülyének nézve. És nem fél tőlünk egy magyar – juj, de utálom ezt a nem létező szót – közönségfilm. Felnőttnek néz minket. Csodálatos érzés. Csodálatos érzés nézni Rupaszovot (azaz Thuróczyt), ezt a kerekesszékes bérgyilkost, ahogy néz, ahogy megszólal, ahogy úgy káromkodik, úgy beszél, ahogy az igazán csak nekünk, magyaroknak vicces. Klassz érzés, hogy egy magyar kommersz, kortárs mozi gondol valamiről valamit. Valami egyfolytában aktuálisat. A világról azt, hogy meg kell ismernünk benne a mozgássérülteket. 

De persze igazán az számít, hogy ezt az elhatározását aztán be is tudja csomagolni egy bűnfilmbe: egy szellemes, erőszakos bűnfilmbe, olyanba, ami csak egy-egy másodpercre réved el a távolba, s próbál a külföldi nagyokról ábrándozni. A Tiszta szívvel egy vagány magyar film, ami nem kér elnézést azért, mert létezik, nem tud és nem is akar hollywoodi lenni, műfajisága mégis megkérdőjelezhetetlen – s olyan közösség készítette, amely nem csak bitang lelkes, hanem rohadtul tehetséges is. 

Till Attila megírt egy történetet, melynek legnagyobb csattanója ugyan nagyobbat szólt volna, ha jobban titkolózik róla a film, de még így is megrendíti az embert a végén. Éppen azért, mert bár ott van a szemünk előtt a megoldás, nem csak arra várunk. Hanem egyszerűen élvezzük a filmet. S ehhez bizony komoly köze van a nem képzett színészeknek is, mint amilyen Thuróczy két valóban mozgássérült partnere, mint amilyen Fenyvesi Zoltán és Fekete Ádám, akik, ha nem mondanák, akkor is egyértelmű lenne, hogy a nem gengszterfilmes dolgokban szinte magukat játsszák – de az biztos, hogy végig magukat adják.

A Tiszta szívvel legjobb poénjai azok, melyek érezhetően improvizációból születtek. Mert ezek a gyerekek ennyire szellemesek. Ennyire szerethetőek. Nagyon. Plusz élettel töltenek meg egy egyébként is jó sztorit, melyben azok is lehetnek, akik ők valójában, azoktól félhetnek, amiktől egyébként is szoktak – közben meg van ott persze egy fiktív közeg, melyben lehet színészkedni, lövöldözni, miegymásozni. (S azt még nem is mondtam, illetve valakit még nem is említettem: Dr. Vitanovics Dusán szerb maffiózóját meg az ő kutyáit én már most besorolom minden idők legjobb magyar főgonoszai közé. Ebben a képregényes-gengszterfilmes vonulatban nincsenek túl sokan itthon, de most már eggyel legalább többen vannak.) 

A legszebb ebben a filmben az, hogy nem lesz belőle egész estés társadalmi hirdetés. Nem szánalmat akar ébreszteni, hanem összehozni minket a többiekkel. Magunkkal. Szükségünk van rá. Mert szükségünk van egymásra.