A kommuna
2016.04.28.

Sok jó ember kis helyen is elfér, tartja a magyar mondás, a dán film viszont azt is megmutatja, hogy mindez nagy helyen sem lehetetlen. A kommuna villájának 430 négyzetmétere hadat üzen a kispolgári unalomnak, a punnyadtságnak, a negyvenpluszos romantikának. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

A kommunáról leginkább a hippik, a szabadság, a társadalmi normák elleni tiltakozás jut az eszünkbe, és persze a féktelen szabadosság. Főként Dániában és az Egyesült Államokban alakultak ki (az egészen más tőről fakadó kínai népi kommunákról most ne beszéljünk), s a leghíresebbek egészen a hetvenes évek közepéig húzták. Ha jobban utána kaparászunk a dolgoknak, akkor persze kiderül, hogy nem a hatvanas évekbeli hippik találták fel a spanyolviaszt: vagyonközösségen élő kommuna például már Szentendrén is létezett a két világháború között.

Nos, Thomas Vinterberg filmje egyáltalán nem ilyen kommunákról szól. Erik és Anna már túl vannak a lázadó éveiken, megállapodott emberek: Erik építész, Anna az esti híradó bemondója, és van egy kamasz lányuk, Freja. Tudjuk jól, ebben a korban már senki sem kerget álmokat, és jobban megbecsüli a kötöttségeket, mint a szabadságot. De a sors közbeszól egy örökség, pontosabban egy 430 négyzetméteres, gyönyörű villa képében. Erik azonban csakhamar kiszámolja, hogy ekkora házat képtelenek lennének fenntartani, ezért a józan megoldás az eladás lenne. Ám Anna rábeszéli: szerezzenek lakótársakat, mert egy kommuna formájában meg lehetne menteni a családi házat, ahol Erik felnőtt. Meg különben is, ennyi év házasság után már jó lenne más emberek rögeszméit is meghallgatni, nemcsak a házastársét. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A filmbeli közösséget tehát nem a lázadás, nem a társadalom átalakításának szándéka, hanem a kíváncsiság, a szükség és az unalom egyvelege hozza létre. Vinterberg nem kevés iróniával a „kispolgári” kommuna bugyraiba vezet be minket: nem lecsúszott, de nem is sokat elért, nyitott, kalandvágyó kisemberek zsúfolódnak össze a villában. S miközben akkurátusan kialakítják a házirendet és belakják a többszintes házat, a szabadság szele is meglegyinti őket. Vinterberg mozija ebben a legerősebb: a hangulat és az atmoszféra megteremtésében, a finom humorban. Mulatságosak a jelöltek „interjúi”, akik nem különcök és nem is markáns figurák, épp annyira különböznek egymástól, hogy könnyedén meg tudjuk őket jegyezni. A meztelen fürdőzéseken túl nem várnak rájuk nagyobb kalandok, amit megtapasztalnak, arról bármelyik magyar egyetemista mesélhetne, akik azért cuccolnak össze, hogy kevesebb legyen az egy főre jutó lakbér. A kommuna humorát épp az adja, hogy ez felnőtt, kissé már megfáradt emberekkel történik, akik csupán alkalmazkodnak egy helyzethez, kényszeredetten élik meg a flower power felszabadultságát.

Vinterberg eddig jobbára a közösségek halálos szorításáról forgatott kiváló filmeket. A vadászat a megbélyegzésről, a Születésnap a titkaihoz mindenáron ragaszkodó családról mesélt felkavaróan. A kommuna épp fordítva, a jó közösségekben törvényszerűen megjelenő összetartásról és szeretetről beszél, a szelídebb ölelésről. Nem is lenne ezzel semmi baj, könnyedén lehetett volna ebből akár egy keserédes vígjáték is, ám Vinterberg nem az a fajta alkotó, aki csak úgy hagyna kicsúszni a kezéből egy kis drámaiságot. Ennek érdekében két fontos döntés hozott: egy jót és egy rosszat.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A jó az, hogy a kommuna létrejötte után megint Erik családjára helyezi át a hangsúlyt. Miközben épp kitágul az addigi merev életük, a szabadság meg is tréfálja őket: Erik beleszeret az egyik tanítványába. S bár úgy tűnik, hogy a felesége, Anna példásan (a mi „szerelemféltéses” történeteink szemszögéből: hihetetlenül) áll a fellobbanó kapcsolathoz (Emma is beköltözik a kommunába), a makacs szívzűr végül idült boldogtalansághoz vezet. Vinterberg látlelete pontos: egy boldog és kiegyensúlyozott kommuna nem tűrheti sokáig a lelkileg sérült tagját. (Erről A part is beszélt már, amikor is a cápa által megharapott haldoklót közösítette ki a szeretet erejére épülő közösség.) Eleinte megpróbálják enyhíteni a kínt, valahogy orvosolni a bajt, ám amikor szembesülnek a kór makacsságával, nem marad más gyógyír, mint a „kiszavazás”. Még ha a legtöbben nem is merik ezt felvállalni, így tartózkodnak attól, hogy kimondják a nyilvánvalót. Ez a film emlékezetes csúcspontja.

A rendező arányérzéke, amely például a film kellemes utazósebességéért is felel, a keserű és édes pillanatok váltakoztatásáért, csak egyszer bicsaklik meg. Rutinosabb néző már akkor erősen gyanakodni kezd, amikor felbukkan a vásznon egy szívbeteg kisfiú. S bár egy ideig ezt is a megfelelő humorral tartja kordában Vinterberg, ám végül kétszer is elsül a csehovi puska. Az elsővel még nincs akkora baj, a karácsonyi tánc közben, a nagy vidámság kellős közepén ájul el Vilads, ám ekkor még sikerül megállítani a szentimentalizmus szakadéka előtt a filmet. Csakhogy másodjára (amikor „megszakad” a csalódott kisfiú szíve) is eladja a kínálkozó ötletet, és ez már erősen túlrendezett: közhelyessé és kiszámíthatóvá teszi az amúgy nagyon szerethető mozit. Csak egyért lehetünk hálásak a rendezőnek, hogy nem ezzel a hatásvadász jelenettel zárja a filmet, hanem elkormányozza egy valamelyest élethű heppiendig. Ám a tanulság marad: csak a legtehetségesebbeknek szabad hagyniuk, hogy gyermek és kutya meghaljon a vásznon. A dramaturgiai atombomba ugyanis minden más, gondosan felépített érzelmet is elsodor, a villanás pedig kifehéríti a vásznat, hogy semmilyen más szín se maradjon. Anna kiköltözése és búcsúja így majdnem súlytalan marad, pedig ez lenne A kommuna igazi drámája.

Amúgy A kommuna tényleg szívhez szóló, szeretnivaló film. Az a mozi, amit úgy is kedvelni fogunk, hogy tudjuk: nem tökéletes, mert a vágyott hatás miatt önmagán követ el erőszakot. Pedig a halál nem mindig ad mélységet a történetnek, néha csak olyan, mint egy rikító dísz a karácsonyfán. Mindenki észreveszi ugyan, de az is törik el a leghamarabb.