Árgus, 2008/1.
2008.07.16.

Az Árgus múzeumi számát lapozva az olvasónak olyan érzése támad, mintha váratlanul egy ismeretlen nagyváros színes forgatagában találná magát: csupa meglepetés minden sarkon. Esszé, tanulmány, interjú, vers és kritika. És mindez szép kivitelben. Méghozzá fapados áron. SZEGŐ JÁNOS ÍRÁSA.

A miskolci Műút mellett a székesfehérvári Árgus is az elmúlt években megújuló, szerencsésen arculatot váltó irodalmi folyóiratok közé tartozik. Az újragondolt lap – mondhatni – ott hagyva a regionális ligát mostantól az első osztály teljes értékű tagja. Mi több, a magyar folyóirat piacon újszerű és eredeti szerkesztői koncepciójával az élbolyhoz tartozik. Agilis utánpótlás és válogatott játékosok együttesen alkotják az Árgus keretét. (Innentől kezdve a foci-metaforika háttérbe, míg a recenzálandó lapszám előtérbe kerül.)

A szám címe Múzeum és posztkolonializmus teljesen tematikus számot sejtet, amelyben a szövegek tárgyukban kapcsolódnak a fenti két körülhatárolt fogalomhoz, esetleg a kettő viszonyát vizsgálják. Az Árgus szerkesztési politikája a tematikusságot nem kizárásként vagy leszűkítésként alkalmazza, éppen ellenkezőleg, amennyire lehetséges, ez a zárt diskurzusok között nyitott szöveggyűjteményt állít össze, amelyben a párhuzamok, az összefüggések, az asszociációk szabad átjárást biztosítanak korok, műfajok és tudományágak között. Az alcímben kiemelt multi- és interdiszciplináris témával hat elméleti szöveg foglalkozik, a lap fennmaradó része ettől a tematikus síktól elvileg függetlenedik, de búvópatakszerűen a többi szövegben is felbukkan utalások, motívumok vagy kérdések formájában.

Ebben a számban könnyű elveszni. S ez egyszerre a lap dicsérete és kritikája. Kultúratudomány, filmművészet, kortárs magyar irodalom és annak kritikája egy lapszámon belül. A 300 oldalas kiadványban, hogy csak a terjedelmesebb és nagyobb olvasói koncentrációt igénylő műfajokat említsük, tizenkét tanulmány és hét hosszabblélegzetű kritika található. Végigolvasásához a főszerkesztő Pallag Zoltán ajánló-bevezető sorai szerint egy Budapest-Varsó vonatút szükségeltetik oda-vissza. Ehhez még hozzá lehet kalkulálni egy-két óra várakozást, mondjuk valamelyik csehországi vasúti csomópontnál. Egyvégtében a hivatkozásokkal, lábjegyzet apparátussal talán nagy olvasmány, a lap rétegzett, részletgazdag bősége megkívánja a türelmes elmerülést.

Itt van például a kiemelt főtéma. György Péter tanulmánya A nem működő gépezet – Kortárs posztkolonializmus és a múzeumok a történetiség zárt rendszeréből a jelen antropológiai problémái felé nyitó paradigmaváltás összefüggéseit elemzi. Hogyan alakulnak át a múzeumok absztrakt kulturális templomok csarnokából a ma társadalmi kérdéseire reflektáló, „közös gondolkozás terepeivé”. Milyen belátások húzódnak egy ilyen szemléletváltás mögött, és milyen történeti minták segítik azt? A remek szöveg kérdéseihez kapcsolódó esettanulmánynak is nevezhető Ébli Gábor és Csizmadia Alexa írása. Előbbi Az Európán kívüli civilizációk bemutatása a párizsi múzeumokban címmel a „kultúrák párbeszédének” egy sajátos esetét ismerteti, utóbbiról pedig elmondhatjuk, hogy a sokszor emlegetett szekrényben megbúvó csontvázak problémáját kontextualizálja, amikor a brit múzeumokban található emberi maradványokról ír. Fejős Gábor, a Néprajzi Múzeum főigazgatója dolgozatában a néprajzi múzeumok antropológiai perspektíváit tárgyalja. Ha már a Néprajzinál járunk: a Magyar Narancs tehetséges fényképésze, Sióréti Gábor a Néprajzi Múzeum ázsiai táráról készített fotósorozatot. A blokkban található Marosi Ernő tanulmánya, amelyben a múzeumok egyik állandó eposzi jelzőjét a konzervatív fogalmát járja körbe. Frazon Zsófia szövegében pedig éppen az „új muzeológia” szóösszetétel jelentéseit ismerteti.

A régi és új problémája átvezethet minket az Értekezés blokkban található Radnóti Sándor tanulmányhoz. A szöveg a közeljövőben megjelenő Winckelmann-könyv egyik részfejezete. Radnóti analitikusan megkülönbözteti Winckelmann különböző téziseit, így szövegében a Winckelmann1 és a Winckelmann2 szubjektumok közötti polémiáról olvashatunk a régiek és az újak vitájában. Az Árgus ezen egysége a teljes pluralizmus jegyében született. A Nyugat-évforduló apropójából Sebők Melinda közli a székesfehérvári költő György Oszkár Babitshoz írott leveleit és kísérő tanulmányában a Babits-hagyaték fehérvári dokumentumait ismerteti. Izgalmas elemzést olvashatunk a tavaly mindössze pár nap különbséggel elhunyt két filmrendezőről Michelangelo Antonioniról (a neves filmtudós John Cunningham a kultikus Nagyításról ír) és Ingmar Bergmanról (az életmű kiváló ismerője Maaret Koskinen esszéjében a „mágusnak” nevezett alkotó portréját rajzolja meg). Szintén egy arcélt, méghozzá nem is akármilyet ismerhetünk meg, ha elolvassuk Michael Gorra tanulmányát a lengyel származású angol regényíróról Joseph Conradról, akit „az angol nyelv örökbe fogadott”. A szöveg, mely a komor tengerész-író munkásságával és művei recepciójával is foglalkozik, hézagpótlónak is nevezhető a magyarországi irodalmi kultúrában, ahol Conrad igencsak a peremen van. S ha már periféria: az értekezések között található Polyák Levente városszociológiai-urbanisztikai dolgozata, amelyik Budapest városának széleit, posztindusztriális tereit és az elhagyott, lelakott közegek új, alternatív funkcióit, rehabilitációs lehetőségeit térképezi fel.

Az Árgus aktuális lapszámának köztes szövegterének is nevezhetjük a Párbeszéd rovatba tartozó két interjút. Erdősi Anikó a konceptualista művésszel Mark Dionnal beszélgetett természettörténetről, múzeumpedagógiáról, és jelenlegi terveiről. Lévai Balázs pedig Philip Roth connecticuti birtokán látogatta meg stábjával a világhírű, örök Nobel-esélyes írót. Roth szellemesen és önfeledten mesél, a beszélgetés egy pontján éppen Joseph Conradot méltatja, zseniális írónak nevezve őt.

Roth 1933-ban született, ebben az évben Határ Győző már tizenkilenc éves és ír. S írt egészen halála napjáig, először itt olvasható szövegverse már címével is jelképes: Az utolsó óra. A prózarovat másik darabja a sokoldalú (író, költő, műfordító, bohemista) Vörös István visszafogott és erős (visszafogottságában erős) novellája. A költemények közül eme jelzők talán Sopotnik Zoltán Futóálom című versére illenek a legjobban. A Futó-ciklus újabb darabja mellett többek között Marno János sűrűszövésű versét (a cím itt is találó és már-már értelmezés: Záró jelben) olvashatjuk. (Marno tavalyi nagy szakmai sikeréről a Nárcisz készül című kötetről Bedecs László írt értő kritikát.) A Költészet rovatban Acsai Roland, Babiczky Tibor, Bajtai András, Falcsik Mari, G. István László, Nyilas Attila és Székely Szabolcs verseihez nem is szükségeltetik vonatút, egy-két megállónyi villamosozás elég a befogadásukhoz, hogy aztán még sokáig velünk maradjanak. A kritikákhoz már egy zónázó személyvonat dukál. Lapis József közöl okos recenziót Bán Zoltán András frivolcímű és okos kisregényéről a Susánka és selyempináról. A bíráltak között van továbbá: Erdős Virág (Darabos Enikő révén), Háy János (László Emese tollából), Hans Belting (Hornyik Sándor olvasatában), György Péter (László Ferenc interpretációjában) és Varró Dániel (Szele Bálint pontos elemzésével).

Az Árgust, a gondos szerkesztésnek és a cool designnak köszönhetően jó kézbe venni. Az, hogy az oldalak színessé válnak, néhol talán gondosabb odafigyelést kíván a szemektől, mondhatni: ide aztán Árgus-szemek kellenek, de ami tény: az Árgus színfolt a mai folyóirat palettán.

Szerző: Szegő János
Megítélt támogatás: 1 800 000 Ft
Támogató: Szépirodalmi Kollégium
Az Árgus lapszámainak megjelentetésére.
Címkék: Árgus