Csehov: Sirály / Théâtre Vidy-Lausanne, MITEM 2016
2016.04.24.

Nesztek, itt vannak az új formák, mintha ezt mondaná nekünk Thomas Ostermeier a Sirállyal, aztán meg, hogy nem, mégsem, az új formák már régiek, még ha nem is olyan nagyon, de legalább annyira, mint Jimi Hendrix vagy a Velvet Underground. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Mondjuk, nem mintha a gitárzenében bármi újat feltaláltak volna a hatvanas-hetvenes évek óta, gyakorlatilag ugyanazok a témák variálódnak azóta is, ahogy a posztdramatikus színház sem egy új találmány, megszokott, szinte unalmas lehet a tőlünk nyugatabbra élőknek, és mi is láttunk már ilyet. Több mint fél évszázada nem találtunk fel semmi újat, és ebben tényleg van valami elszomorító.

tr
Matthieu Sampeur
Így lesz világos, mit keres a Théâtre Vidy-Lausanne Sirály-előadásában a Little Wing, a When the Music’s over vagy a Venus in furs azon túl, hogy megfelelő dramaturgiai pontokon halljuk őket, és meglepően illenek Csehov szövegéhez. És ezáltal lesz evidens az is, hogy egy posztdramatikus színházi keretek közül induló előadás miért változik át – nem is tudom tetten érni, pontosan mikor – egy klasszikus, már-már unalomig ismert Csehov-rendezéssé.

Miért jársz mindig feketében, gyászolom az életem, boldogtalan vagyok stb., és akkor Medvegyenko és Mása lenéznek a színpadról, és megkérik az ott ülő, roppant szimpatikus tolmácsot, hogy fáradjon fel melléjük, mert amit most mondani akarnak, az nincs benne a szövegben. A két ember vitájában kissé másra helyeződnek a hangsúlyok, bár ugyanaz a paradigmatikus különbség a konfliktus eredője: egyikük sajgó érzelmi életéről, míg másikuk kurrens társadalmi problémákról beszél, persze, hogy nem értik egymást. Csakhogy Cédric Eeckhout Medvegyenkója ezúttal arról mesél Másának (Bénédicte Cerutti), hogy a minap találkozott egy szír taxisofőrrel, mire a nő hevesen ellenkezni kezd, hogy itt nem szabad Szíriáról beszélni. Mármint tényleg itt, nálunk, a Nemzeti színpadán meg aztán pláne, de mit van mit tenni, ha már a másik belekezdett. És elmondja azt is, hogy 89-ben a magyarok elsőként nyitották meg a határaikat és rombolták le a keletet és nyugatot elválasztó falakat, most meg mintha újra falakat emelnénk magunk köré. Teljesen egyetértek, kriminális, ami nálunk folyik, de halkan azért hozzátenném, a menekültválság humánus megoldásában a többi európai ország sem teljesít épp kifogásolhatatlanul. Medvegyenko közönséghez intézett szavait végül Mása semmitmondó válasza zárja rövidre: „nehéz, nagyon nehéz”.

Valérie Dréville
Bénédicte Cerutti, Valérie Dréville
Hasonló posztdramatikus gesztus az előadás elején Trepljov (Matthieu Sampeur) monológja, melyben éppen a posztdramatikus színházról mond kritikát. Ő ugyanis azt unja, ha fehér falú, üres színpadot lát neonokkal megvilágítva, meztelen színészt vagy éppen fehér alsógatyás színészt, mikrofonokat és megafont. Trepljov tehát vészesen unja Ostermeiert, esetleg Ostermeier saját magát. Persze Trepljov sem invenciózusabb, mint Ostermeier: előadásában művéres trash-horrort látunk agyoneffektezett mikrofonnal, majdnem meztelen színésznővel, de véleménye a kortárs színházról mégsem feltétlenül irreleváns.

Az előadást nagyon felpörgette az a döntés, hogy megszabadult néhány Csehov-szereplőtől: nincs Misa, Vászka, Jakov, és ami meglepő, nincs Samrajev és Polina Andrejevna sem. Az utóbbi hiánya egy kissé súlytalanná teszi Dorn figuráját, és értelmezhetetlenné azt a jelenetet, melyben Mása tőle kér tanácsot szerelmi bánatában. A rendező két mondat után bölcsen rá is húzza a beszélgetése a Fourth of July című Sufjan Stevens számot, hogy miért épp ezt, nem teljesen világos számomra.

A színészek Trepljov deszkaszínpadán a csehovi játékhagyománynak megfelelően, lélektani realista eszközökkel jelenítik meg az egyes szereplőket. Arkagyina itt valóban fiatalabb és energikusabb jelenségnek tűnik, mint Mása, de minden gesztusában és szavában érezni az irigységet. Valérie Dréville Arkagyinája rossz színésznő, de kitűnő manipulátor, akinek két biztos fegyvere a sírás színlelése és átható szexuális energiája. Nárcizmusát és az egoista Trigorint (François Loriquet) nézve az volt a benyomásom, nagyon is megérdemlik egymást. Mása már az előadás elején könnyekkel a szemében lép elénk, elkeseredett világfájdalma egy pillanatra sem inog meg a két és fél óra alatt. Medvegyenkót pedig talán még soha ilyen rokonszenvesnek nem láttam, mint Cédric Eeckhout alakításában. Jean-Pierre Gos Szorinja remegő öregember, aki szeretne még egy kicsit élni, de már elfogyott az ideje, Sébastien Pouderoux Dornja pedig együgyű orvos, aki tét nélkül éli életét, s közben ugyanazokat az ostobaságokat ismételgeti. Mélodie Richard törékeny Nyina, aki a testes, ötvenes Trigorin mellett még törékenyebbnek tűnik, csak az utolsó monológjáért kár, az roppant halvány volt és unalmas.

Fotók: Arno Declair. Forrás: MITEM
Fotók: Arno Declair. Forrás: MITEM
Bár lehet, hogy akkor már halványnak és unalmasnak is kellett lennie, hiszen a kiégett Trepljov ekkor arról panaszkodik neki, hogy kizárólag közhelyeket tud már csak írni, és tényleg mi is jöhetne más, mint közhely, amikor már a közhelyekre való reflektálás is közhely. Vajon mi jön ezután? És Ostermeier nem tudja, mi jön, de lehetségesnek tartja, hogy semmi.

Az előadás legelején a tér hátsó, szürke falára egy festő (Marine Dillard) egy képet kezd el készíteni fekete festékkel. Lassan készül a kép, egészen a harmadik felvonás végéig azon törjük a fejünket, mi lesz ez. Asszociálok közbe szárnyra, madárra, aztán jön egy pillanat, az utolsó pillanat, amikor megértjük mi az: lélegzetelállító tájkép. Ám abban a pillanatban, amikor elkészül, és mi rájövünk, mit látunk, azonnal el is tűnik: Marine Dillard feketére meszeli az egészet. Mert minden csak addig a pillanatig érdekes, amíg tapasztalatként el nem sajátítjuk, aztán már mindegy lesz. Én azért nézegettem volna még egy tíz percig azt a képet, sokkal jobb volt, mint a helyén tátongó nagy, fekete semmi.

Szerző: Puskás Panni