Bertolt Brecht: Galilei élete / Nemzeti Színház
2016.04.19.

Magyarországon ötször mutatták be Brecht legszemélyesebbnek tartott darabját. Kétszer Zsótér Sándor rendezte: 2002-ben Szegeden, és most a Nemzeti Színházban. (Major Tamás 1962-ben a Nemzetiben, Ruszt József 1971-ben Debrecenben és Csiszár Imre 1987-ben Miskolcon állította színpadra.) NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.

Zsótér Sándor két rendezésének alapkoncepciójában sok a közös elem. Mindenekelőtt szakított a szerzői utasításokban rögzült és a Berliner Ensemble 1957-es előadása alapján hosszú időre kanonizálódott történelmi képeskönyv-ábrázolással. Nála az egész előadás egyetlen szűk helyszínen játszódik: Szegeden egy hatvanas évekbeli bútorokkal berendezett panellakásban, a Nemzetiben egy miniatürizált gangos ház körfolyosóin és udvarán, ami egyben Galilei szobája is. A folyosóajtókon csak meggörnyedve lehet közlekedni, a szoba berendezése két műbőr fotel és egy kerek dohányzóasztal.   

Törőcsik Mari, Trill Zsolt
Törőcsik Mari, Trill Zsolt

Másfél évtizeddel ezelőtt a szvetteres, nadrágtartós, otthoni nadrágot viselő Galileivel szemben a külvilág képviselői általában az ezerhatszázas évek divatja szerinti ruhát hordtak. Most Galilei elengedi magát, miként otthon szokás, és egy szál fekete klott gatyában, mezítláb van. De a darab többi szerepét játszó fiatalok is zömmel így láthatók, mintha tornaórán lennének. Csak időnként vesznek fel egy hosszú fekete kabátot, amikor nem Galilei tanítványaként vagy egy szervezet névtelen alakjaiként, hanem valamilyen méltóságként lépnek színpadra.

Szegeden a Galilei és környezete közötti drámai feszültség másként is megjelent a látványban, ugyanis a legtöbb jelenet beállítása felismerhetően egy-egy Caravaggio-festményt idézett – Galilei naturalista életterében. Ugyanakkor itt is, ott is egy adott ponton a szereplők hulahopp-karikáznak vagy feltűnik egy űrhajós jelmezbe bújtatott figura.  

A darabot Ungár Júlia újrafordította, és Zsótérral együtt radikálisan meghúzta. Megrövidültek a hosszú, többoldalas filozofálgatások, magyarázkodások, és felerősödtek a szituációk. A jelenlegi előadás szövegkönyve lényegében a szegedit követi – beleértve a fordításban előforduló olyan anakronizmusokat is, mint taxi, ÁNTSZ, cucc, picsába, hülye faszok stb. –, csupán néhány dalszöveg és az utolsó jelenet került vissza az eredetiből.

A két előadás mégis egészen más, már csak azért is, mert 2002-ben az idősödő és korpulens Király Levente játszotta Galileit, most pedig a dinamikus, állandóan mozgásban lévő, belső vibrálású Trill Zsolt. Ott egy megállapodott ember viaskodott a mindenkori tudós és értelmiségi legfőbb morális kérdéseivel, itt egy pályája derekán lévő, jó negyvenes alkotó férfi szembesül ugyanazokkal a dilemmákkal. Király Levente és Trill Zsolt eltérő alkatából az is következik, hogy Galileijük másként éli meg a lényüket meghatározó hedonizmus és aszkézis – Brecht életét is végigkísérő – egymással hol együttélő, hol viaskodó kettősét. És persze a kor is változott: sok mindent ma másként látunk, mint korábban, számos mondat másként szól és másra asszociál, mint tizennégy évvel ezelőtt. S ez a változás a rendezőre és alkotótársaira – Ungár Júlia fordító-dramaturgra, Ambrus Mária díszlet- és Benedek Mari jelmeztervezőre – is érvényes.

Mátyássy Bence
Mátyássy Bence

Ma nem úgy fogalmazódik meg a tudós felelőssége, mint a dráma megírásának időszakában, 1938-43 között, vagy a hidegháború éveiben, illetve a mű berlini premierjekor, az emberiség egészét veszélyeztető atomfegyverkezés évtizedeiben. Változatlanul érvényes azonban a kutatás szabadságának, a megszerzett tudás közkinccsé tételének, a szabad és felelős véleménykimondásnak Brecht által kifejtett etikai követelménye. Zsótért főleg a kereső-kísérletező ember, az öntörvényű alkotó morális dilemmái érdekelhették és érdeklik: a megismerés belső parancsának következményei, a tudás átadásának vágya, a vállalható élet feltételei és lehetősége.     

A nemzetis előadás még letisztultabb és eszköztelenebb, mint a szegedi volt. A díszlet- és jelmezvilág fekete-fehér tónusát csak ritkán töri meg más, élénk szín, ezeknek nagyon erős hatása és jelentése van. A legérzékletesebb példa erre a darab egyik legfontosabb jelenete, Barberini bíboros és az inkvizítor beszélgetése, ami alatt a bíborosra szertartásosan feladják a pápai ornátus ruhadarabjait, s amikor fejére kerül a tiara is, a kezdetben Galileivel szimpatizáló bíborosból az egyház tanait védő VIII. Orbán válik. Lenyűgöző színészi bravúr, ahogy ez az átváltozás az inkvizítor érvei és a pápai külsőségek felvétele nyomán végbemegy, ezt éreztem többek között Major rendezésében, de Giorgio Strehler monumentális milánói előadásában is.

Zsótérnál nincs hosszadalmas beöltözési ceremónia. Nála Barberinit nő játssza, Trokán Nóra, aki a Galileihez igen közelálló Sartinét, majd a tudós felnőtté érő lányát, Virginiát is alakítja. E rendezői döntésben a szerepsokszorozás belső logikája is érdekes kérdéseket vethet fel, de ennél fontosabb, hogy a szituáció lényegét jelentő átalakulás így sokkal erősebb metaforikus képbe lett megfogalmazva. A díszlet felső szintjén jelenik meg Trokán talpig testre simuló vörös trikóban. Az alsó szinten a szkafanderbe öltöztetett inkvizítor (ifj. Vidnyánszky Attila) fogadja. A most éppen a pápai udvar embereit játszó fiatalemberek, mint egy tárgyat, leeresztik Trokánt, s a két „főpap” az asztal mellett üldögélve beszélgetni kezd. Nem a bíborost öltöztetik, hanem ifj. Vidnyánszky bontakozik ki fokozatosan az öltözékéből: leveszi sisakját, kilazítja ruhája nyakát, lehúzza cipzárát, végül kilép belőle. A döntő pillanatban, amikor az inkvizítor megtöri a bíboros Galilei melletti utolsó érvét is, a fiatalemberek felrántják Trokánt a felső szintre, mások a szkafandert az asztalra helyezik, amelybe visszaeresztik a színésznőt. A vörösbe bújtatott női test eltűnik az ezüstös, ormótlan, a benne tartózkodót börtönként körülzáró technicizált burokban. Ez a jelenet tökéletesen érzékelteti azt a metódust, ahogy Zsótér Brechthez és általában a színházi kifejezésmódokhoz viszonyul.

Trill Zsolt
Trill Zsolt

A színészek alig használnak kellékeket (egy tasak lencse kerül elő, amikor Galilei távcsövet épít, máskor egy nem szokványos mintázatú focilabda, a pestis miatt karanténba került tudósnak pedig egy doboz tejet dobnak be a túléléshez stb.). Nincs távcső sem, pedig ez többszörösen kulcsfontosságú a cselekményben. Emberi testekből alakul ki a messzelátó. Mint ahogy az előadás egészére is a testjáték a legjellemzőbb. A világképek magyarázatához éppen úgy a kaposvári (Mészáros Martin, Nagy Balázs, Nagy Márk, Szép Domán) és budapesti (Kiss Andrea) színészhallgatók alkotta testcsoport-kompozíció szolgál, mint a vásártéren a bolygók mozgásának illusztrálására. A fiatalok – hozzájuk értve a számos nevesített szerepet adó Mátyássy Bencét és Kristán Attilát is – a díszletház gangkorlátain úgy közlekednek, mint valami tornaszeren, s ha kell, cigánykerekeznek, ha kell, fociznak.

Akkor labdáznak, amikor a tanítványok várják, Galilei visszavonja-e tanait az inkvizíció előtt. Félretolják a garnitúrát, és fociznak. Beáll közéjük Trill Zsolt is. Gyilkolják egymást a labdáért folyó harcban és Galilei erkölcsösségéről folytatott vitában. A játék hevében élesebbek a szavak és mondatok, süvít Andrea Sarti dühös és kétségbeesett felkiáltása: „Szerencsétlen az az ország, amelynek nincsenek hősei!” Az indulatok nem, de a mozdulatok lanyhulnak, amikor nagy sokára Galilei válaszol. Az addig hevesen, indulatosan és felpörgetve beszélő Trill halkan, magának is, Andreának is adresszálva válaszát, feleli: „Nem. Szerencsétlen az az ország, amelynek hősökre van szüksége.” Nem rá, a meggyőződéséért mártíriumot is vállaló nagy emberre van tehát szükség, hanem azokra, akik a tudását továbbgondolják, akik élnek és dolgoznak, hisz – mint ahogy Galilei később megállapítja –: „nincs olyan tudományos munka, amit csak egy ember írhat meg”. Trill Zsolt ezután összegörnyedve, első ízben úgy, mint a többiek, kimászik a hátsó, parányi ajtón.          

Trokán Nóra
Trokán Nóra

S ekkor csoda születik. Szétválaszthatatlanul eggyé válik színház és élet. A darab utolsó két jelenetében az idős Galileit Törőcsik Mari játssza, a középkorú Andreát pedig Trill Zsolt. A feketébe öltözött, fekete csizmás törékeny színésznő beül a baloldali fotelba, pohár vizet kap, s a díszlet mögötti fekete háttérfüggönyt elhúzzák. Rálátunk a Soroksári útra, akárcsak a szintén Zsótér rendezte Brandban. Ez a rendezői megoldás kitágítja a dráma érvényességét. Nemcsak a látvány jelzi, hogy ténylegesen a jelenben vagyunk, a színészek és a darabbeli alakok életkora is összhangba kerül. A Galilei és Andrea Sarti utolsó találkozása, illetve kettejük sokat idézett és különbözőképpen értelmezett párbeszéde különös hangsúlyt kap attól, hogy kiemelődik: a búcsúzó tanítvány kénytelen elhagyni Itáliát, mert ott tudósként és értelmiségiként már nem lehet létezni, valamint beteljesült próféciaként hangzik Galilei megállapítása a törpenemzedékről, amely mindenre kész és amellyel mindent meg lehet csinálni.

Galilei és Andrea között nehezen indul a hosszú szünetekkel szaggatott beszélgetés, hiszen jó egy évtizede, Galilei tanainak visszavonása óta lényegében nem találkoztak. Csak amikor a tudós felfedi titkát, hogy befejezte főművét, a Discorsit, és átadja tanítványának, hogy csempéssze ki külföldre, oldódik a köztük lévő feszültség. Zsótérnál a rejtekhely kisméretű utcakövek halma – nem lehet nem gondolni Ács János kaposvári Marat/Sade-jára! –, amely alól kerül elő a Művet tartalmazó floppy disc. (Akárcsak a szegedi előadásban.)  Ám a megbékélés nem következhet be, Andrea hiába nyújtja kezét, a tudós morális felelősségének dilemmájával viaskodó mestere a gesztust elutasítja.

E jelenetekben Törőcsik és Trill között különleges, éteri színészi kapcsolat jön létre. A színésznő kezdetben nagyon lassan és halkan szólal meg, alig mozdul, éppen ezért igen hangsúlyossá válik, ha egy-egy ajkbiggyesztéssel, egy alig érzékelhető mosolyával átértelmezi a mondatok elsődleges értelmét. Amikor Trill Zsolt az asztalon keresztül kezet nyújt, Törőcsik nem mozdul, de a tekintetéből kiolvasható mindaz, ami meggátolja Galilei viszonzását. S amikor Andrea távozik, Trill ismét tesz egy szeretetteli gesztust: megsimogatná Törőcsiket, akinek teste összerándul, s a színésznő fejét is egy picit elhúzza.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

De a színésznő az utolsó jelenetben is bent marad, noha a darab szerint Galilei értelemszerűen nem szerepel, hiszen az a határon játszódik, ahol Andreát a fináncok feltartóztatják. Trill Törőcsik foteljének karfájára ül: egylényegűvé válik mester és tanítvány; kettejükkel ez a fotel az a láda, amelyben Andrea tudós könyvei, azaz a jövendőnek, az emberiségnek átmentendő tudás hordozói vannak (a szöveg szerint 34, az előadásban, utalva Törőcsik korára, 81!).               

Miután elhangzik Andrea utolsó intelme a jövő végtelenségéről, tehát formálisan befejeződik az előadás, következik egy utójáték. A hátsó ablak fehér zsaluzatán halvány filmkockák peregnek, Maár Gyula Töredék című filmjének részlete. E 2006-os filmben együtt játszott Zsótér, Trill és Törőcsik Mari. A vetített jelenetben Törőcsik jön be a képbe, majd lassan távozik. Még tart a vetítés, amikor Trill és Trokán Nóra, szinte a tenyerükön tartva, az ablakhoz vezeti Törőcsik Marit. Köré tömörülnek a színészek. A fiatalok között, középen ott áll Törőcsik Mari. Mosolyog. Kedvesen és gunyorosan. Ahogy ő tud mosolyogni. Generációk felemelő  találkozása az előadás, és ez a zárókép.