Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ROCK AND ROLL AZ EGÉSZ VILÁG

Bakelit 1. évad
2016. ápr. 17.
Kihagyott ziccer Mick Jagger és Martin Scorsese sorozatának első évada, de máris néznénk a következőt. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Az alapötlet kiváló: végre egy sorozat, amely komolyan veszi a rockzenét. Ami, ellentétben a hollywoodi filmekkel, nem a viccet, hanem a tragikomédiát látja benne. Elismeri, hogy dráma, meg bűn és megváltás is van a rockban, és ez nem kevésbé érdekes, mint a skizofrén sorozatgyilkosok vagy a drogkereskedő kémiatanárok világa.

Nehéz jó rockfilmet csinálni, mert a rockzene már eleve túlzás, minden nagyobb, hangosabb, erősebb benne, és ha Hollywood, ami mindenből a nagyobb, hangosabb, vágatlanabb verziót gyártja le, rátesz még egy lapáttal, abból karikatúra lesz. A rocksztár félisten és bohóc egy személyben, az őt játszó színész viszont csak egy fura fazon parókában, aki a gitárzúzást, az önelégültséget, az idiotizmust tudja felmutatni. Ritmus, karizma, egyéniség: ez szinte soha nem kerül a nagyvászonra.
A Bakelit viszont rengeteg dolgot jól kap el, és a zeneipari háttérfolyamatokat is érdekesen tálalja. 1973-ban, New Yorkban járunk, amikor a rock and roll már milliárdos üzletté nőtte ki magát. „Már nem olcsó dolog belekiabálni a dühödet egy mikrofonba” – mondja Richie Finestra, a (fiktív) American Century fejese, akinek a csőd széléről kell visszakormányoznia kiadóját. Cégét éppen felzabálná egy médiakonglomerátum, funk szupersztárját elcsábítaná egy másik kiadó, ő pedig próbálja megtalálni az újat, az eredetit a zenék gyorsan változó kavalkádjában, amit még az óriások, a Led Zeppelin meg a Rolling Stones uralnak ugyan, de épp most robban be a New York Dolls és Iggy Pop, de Patti Smith meg Bruce Springsteen is a sarkon ólálkodik már.
Sok az érdekes zeneipari stikli a sorozatban, amiről eddig csak szakkönyvekből és régi Rolling Stone lapszámokból lehetett tudni. A menedzserek és tehetségkutatók feladata volt például, hogy piával, droggal lássák el a zenészeket (Clive Davist, a Columbia fejesét be is perelték emiatt), a maffia komoly pénzeket invesztált egy-egy zenészbe, és a kenőpénzek (az ún. payola) áramlása nagymértékben befolyásolta a slágerlistás helyezéseket. Van itt elég izgalom és bűnügy tehát anélkül is, hogy Scorsese és Terrence Winter (Gengszterkorzó) effektíve gengszterfilmként mesélje el a hetvenes évek zeneiparának történetét. A pilotban elkövetett gyilkosság mesterkélt, hatásvadász elem, a Bakelitben bőven van annyi potenciál, hogy ne kelljen ilyen olcsó húzásokkal turbózni rajta.
Jelenet a sorozatból
Jelenet a sorozatból
De azért ráférne egy komolyabb ráncfelvarrás, és ezt az HBO is elismerte, amikor váratlanul, egy héttel a finálé előtt lecserélte a sorozat showrunnerét, Terrence Wintert. A Bakelit nem hozta a várt nézettséget, és ez valószínűleg annak köszönhető, hogy ebben a sorozatban minden izgalmasabb magánál a történetnél. Ekkora dömpingben még egy hosszú kifutású HBO-sorozat sem engedheti meg magának, hogy ilyen körülményesen haladjon előre, és ilyen lazán szervesítse sztorijába a színes kis mellékszálakat. És hát az sem segít, ha az évad első felében több napos kokóőrületbe kergetik a főhőst, aki valószínűleg realisztikusan, de elviselhetetlen, idegbeteg drogosként dühöng, és ez már rövid távon is fárasztóvá válik, nemhogy két-három epizódon keresztül.
Bobby Cannavale ráadásul ugyanazt a felelőtlen, szenvedő, egoista zsenit játssza, aki minden második sorozatban felbukkan manapság. Egy drogos Don Drapert, aki elmarja maga mellől az embereket erőszakos és macsó viselkedésével, de valahogy mindent megúszik, mert ő a legjobb a szakmájában. Richie-hez hasonlóan felesége is összetett, egyedi karakter lehetne – Andy Warhol baráti köréből jött és lett drogokról leszokott családanya –, Winterék mégis az elhanyagolt, szenvedő feleség sztereotípiájába szorítják bele. Devon (Olivia Wilde) így egyelőre Betty Draper-klón marad, ahogy Jamie (Juno Temple) pedig Peggy Olson pályaívét követi, csak ő nem a szexista reklám-, hanem a szexista zeneiparban próbál érvényesülni, és fedezi fel a proto-punk Nasty Bitset, aminek Mick Jagger fia, James játssza az énekesét (és jegyzi apjával közösen a zenekar számait).
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Hogy ennek ellenére mégsem lehet letenni a sorozatot, az a jó színészek, az eltalált miliő, a fantasztikus zene, és a ragadós hangulat érdeme. Okos és fanyar a sorozat humora, nem térdcsapkodós, de kreatív, a karácsony másnapjáról Sinatra-stílusban éneklő Robert Goulet például zseniális. Ilyen – igaz, kicsit belterjes – poénból minden epizódba jut néhány. Pontos az A&R ügynökökről rajzolt portré is, akik a hetvenes évek elején már nem ismerik fel az új, zajos tehetségeket, mert az ő fülük harmóniákra, Sinatrára meg Status Quóra van ráállva. Precíz a kiadói döntésekben megjelenő önkény, ami azt sugallja, nem a tehetségtől függ a siker, vagy attól, mi az eladható, hanem hogy a cégvezetés mit tart eladhatónak. És hihető a Nasty Bits energiája és pályaíve, ami bizonyítja, hogy a tehetség mindezek ellenére kiforrja magát, mert ha egy utcakölyök három akkordba foglalja pitiáner dühét, attól az valami szebbé, jobbá válik.
Ahhoz viszont sok fejlesztés kéne még, hogy maga a sorozat is igazán jó legyen. Egy zenés drámához nem elég, ha okosan használják a dalokat, kommentálják és továbbmesélik velük a történetet, vagy egészen egyedi módon, a mindennapjainkat kísértő szellemekként ábrázolják a tegnap sztárjait, Bo Diddleyt, Joplint, vagy Sinatrát, akiknek zenéjébe az álmainkat vetítjük. Örömteli persze, hogy végre született egy zenés sorozat, amely valóban a zenéről, és nem a zenészek szívügyeiről szól, mint a Bakelitnek megágyazó szappanoperák (Empire, Nashville), de a színes, hangulatos, dögös zenék mellé dráma, feszültség és izgalom is kéne – méghozzá sokkal több, mint amennyivel a Bakelit első évada szolgált.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek