Lévay – Kunze: Marie Antoinette / Budapesti Operettszínház
2016.04.10.

Bár az alkotók láthatóan fontosnak tartották az oktató célzat érvényesítését, azért csak magára vessen az, aki az Operettszínházban kívánja megérteni a Nagy Francia Forradalom jelentőségét. Legyen elég annyi, hogy Kero újra roppant hatásos musical-előadást hívott életre. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.


A Marie Antoinette nyitó jelenetében XVI. Lajos ármánykodó kuzinját, az Orléans-i herceget és fiát, a majdani polgárkirályt, Lajos Fülöpöt látjuk, amint a királyi pár vesztét forralja és közben szó szerint a tűzzel játszik. A képlet szimpla és több mint világos, s ezután már csak egy megvásárolt lapszerkesztőre, a bulvársajtó ocsmányságaira meg tán még némi tömeges éhezésre lesz szükség ahhoz, hogy kitörjön az 1789-es francia forradalom. Mely forradalom azután csak erőszakot, becstelenséget és még ocsmányabb bulvársajtót szül, s ilyesformán a jó nevű Lévay&Kunze musicalíró firma, valamint Kerényi Miklós Gábor rendező rokonszenvére aligha érdemesíthető. Az ég óvja attól a jelen sorok íróját, hogy a 2006 óta Tokiót, Brémát, Tecklenburgot és Szöult megjáró Marie Antoinette alkotóival történetfilozófiai vitába bonyolódjon, ám az mégis megkockáztatandó, hogy e valóban véres eseménysor híján bizony az Operettszínház éppoly kevéssé fejthetné ki áldásos népszínházi működését, ahogyan cenzúramentes kritikát is vajmi nehéz lenne írni a Nagymező utcai előadásokról.

Szóval a történelem majdnem olyan bonyolult és sokrétű folyamatok összessége, akárcsak egy jó musical-előadás létrejöttéé, így aztán nem könnyű egyszerre mindkettőt átlátni. Kero azonban ambiciózusabb ennél az önkorlátozó belátásnál, s ezért történeti kislexikont vetíttet elénk az előadás előtt és a szünetben, a véresszájú zugfirkászt, Hébert-t pedig érezhetően modernebb megjelenéssel lépteti a színre, hogy érzékletessé váljon a sztori jelenre ütő hasonlatossága. Történelmi lecke és példázat ez, melynek mély igazságát jól bizonyítja a tény, hogy épp a bemutató előtt Hébert mai örökösei címlapon hozták az első szereposztás címszereplőjének és fiatal partnerének szerelmét. Hiába, a bulvársajtó mindent kiszagol! Fene a fajtájukat!


Mindez azonban, ha nem is teljesen, de nagyrészt mellékes, mivel az előadás összességében remekül működik. Kero a legjobb rendezői erényeit mozgósítva tartja állandó lendületben a produkciót: hatásosan, a legjobb értelemben vett teatralitással alakít ki látványos tömeg- és magánjeleneteket. S ami bizony megannyi nagynevű kollégájának visszatérően gondot okoz: nála sosem fullad suta-kényszeredett sürgésbe a jelenetek váltása; a profi és mintaszerűen fegyelmezett színpadi csapatjáték és a nézői figyelem irányítása itt nem ismer hibát. A lírai magánszámok és kettősök, valamint a zsánerező jelenetek felépítése jól érvényesíti Lévay önmagát, azaz saját korábbi sablonjait koppintó zeneszámait, melyeknek így még Müller Péter Sziámi hullámzó nívójú magyar dalszövegei sem tudnak megártani. „Én mocskos voltam, sose nett” – énekli például a párizsi trikotőz, akiről utóbb kiderül: ő Marie Antoinette féltestvére, míg az „osztrák szajháról” ezt a hiányosan megfogalmazott vádat mondják-skandálják ellenfelei: „a királyt is csalja majdhogy (!) nyíltan”.

Fotók: Puskel Zsolt
Fotók: Puskel Zsolt

A rendezői munkát dicséri a főszereplők biztos beállítása is, ami praktikusan bizony fontosabb dolog, mint a történelmi értékítélet kikezdhetetlensége. A második szereposztás címszereplője, Vágó Bernadett például mindvégig méltósággal és jól porciózott női sérülékenységgel mutatja fel királynői önmagát, s eközben a hangja is biztonsággal szól. Későn felismert féltestvére, Vágó Zsuzsi azért most is valamivel átütőbb színpadi jelenség: (ős)erejéből még arra is futja, hogy indulatával az előadás által amúgy nem forszírozott igazságokat is képviseljen és igazoljon. Jók és egyszersmind jól pozícionáltak a férfiak is: a rokonszenves kiállású Horváth Dániel (mint Fersen gróf) talán valóban új Dolhaivá, vagy még szerencsésebb esetben az igazi Horváth Dániellé emelkedik, míg az Egalité Fülöpként ármánykodó Homonnay Zsolt érezhetően élvezi a negatív szerepben rejlő játéklehetőségeket. Kocsis Dénes (Hébert) a Sybill előadása után egy újabb szerepben mutatkozik izgalmasabb színpadi alaknak a korábban sejtettnél. XVI. Lajos szerepében pedig a kritikákban máskor ritkán emlegetett Magócs Ottó kelt komoly feltűnést emberséget és nemes tapintatot jelző játékával és igen szépen előadott magándalával.            

Mi tagadás, a produkció felvezetésében-beharangozásában kiemelt helyen tárgyalt nyaktilózás színpadi megjelenítésétől többet remélt a vérszomjas néző, s ezúttal – a bemutatót követő 4. előadáson – a tánckar működésébe is csúsztak kisebb, esetlegességet érzékeltető pontatlanságok.  

„Aki szerkesztő egy újságnál, az jól látja a dolgokat” – hallottuk a színpadról, s ezzel a kijelentéssel be is rekesztjük a Marie Antoinette kritikai beszámolóját. Legalább annyi öniróniával idézve e szavakat, mint amennyi eredendő gúny lehetett ebben a megfogalmazásban.