Őszinte leszek: ezt a sorozatot vártam legjobban az évben. Nem mintha akkora Stephen King-rajongó volnék, mégis: itt van egy széria, ami azt ígéri, visszavisz a múltba, egyenesen a hatvanas évekbe, hogy együtt állítsuk meg Kennedy elnök gyilkosát egy tanárral, mert akkor nyilván jobb lesz a világ, ha nincs Lee Harvey Oswald, aki lelövi JFK-t. Ennél jobbat nemigen tudok elképzelni: végre egy hétköznapi fickó, aki úgy kerül nem hétköznapi helyzetbe, hogy nem lesznek különleges képességei. Végre arról szól egy sorozat, ami mindannyiunknak eszébe jutott már, vagyis hogy milyen lenne visszamenni a múltba, és valami komoly dolgot tenni, ami mindent megváltoztat. Papíron, leírva, csodálatosan hangzik az egész. És ha hozzátesszük, hogy a producer J. J. Abrams, a főszereplő James Franco, akkor valahogy még hihetetlenebb lesz a dolog.

Az első, másfél órás epizód pedig valóban csodálatos: sejtelmes, miközben képes arra, hogy berántsa a nézőt, aki már az első pillanatokban kíváncsi lesz arra, mi fog történni a múltban, ahová egy bizonyos nyúlüregen keresztül lehet jutni, és mindig pontosan ugyanabba az évbe, 1960-ba. A tipikus King-féle húzás jól működik: nem kell sokáig magyarázni, miért van ez a lehetőség, nem is az utóbbi a lényeges, hanem a cél, ami által tulajdonképpen bármit el lehet mismásolni, mondván, csak az a fontos, hogy Kennedyt senki se ölje meg. Hiába játékfilm hosszúságú a bevezető epizód, szinte egy pillanatra sem áll le, az egyik cselekményszálat nyitja meg a másik után. Elsőre furcsa ez a rohanás, sokszor még az sem egyértelmű, melyik szereplő jelenik meg a képernyőn, olyan sokan vannak ugyanis. Ám a második részre teljesen világossá válik, miért is kell ez a hihetetlen tempó.

Mert hát nincs idő. Nincs idő arra, hogy valódi adaptációról legyen szó, hogy a könyvet teljes egészében a képernyőre varázsolják. Hiszen a regény közel ezer oldal, a Hulu sorozata mindössze nyolc epizód. Így a készítők megpróbáltak szelektálni, kiválogatni a fontosabb cselekményszálakat, az izgalmasabbnak tűnő karaktereket, és noha az alapszituáció és főbb történések megegyeznek, a sorozat sok tekintetben nagyon is eltér a könyvtől. Kezdve azzal, hogy nem 1958-ba megyünk vissza, hanem két évvel későbbre visz a nyúlüreg, amire talán azért volt szükség, hogy e két év történéseiről ne kelljen beszámolni. Csak éppen az a baj ezzel, hogy így kissé szétesik a sorozat, mivel megannyi esemény nem lesz világos. Nem tudjuk meg, egyes évek között mivel foglalkozott főhősünk, Jake, pedig ez igazán fontos lenne ahhoz, hogy a múltnak tényleg legyen varázsa, hogy érezzük a hatvanas évek hangulatát.

Hiszen, ahogy a könyvben is, a cselekmény jelentős része most is a múltban játszódik, haladunk előre, hogy epizódról epizódra közelebb kerüljünk a megoldáshoz, és megtudjuk, egyáltalán Oswald-e a gyilkos. Azonban King sok-sok oldalon keresztül rajzolja meg a világot, ezt a miliőt, míg itt már az első részben megérkezünk 1960-ba, és még arra sincs idő, hogy szemlélődjünk, hogy magunkévá tegyük a kort. És itt hibázik nagyot a 11.22.63, mivel kihagyja a legnagyobb ziccert, az embert csupán a történés, a végkifejlet utáni kíváncsiság vonzza be, és nem az atmoszféra, amit viszont remekül lehetne a képernyőre varázsolni. A sietség következtében a hatvanas évek hangulata csak néhány zeneszám megjelenésében, egy-két autó elsuhanásában, és a női szoknyák libbenésében nyilvánul meg. Nyolc epizódon keresztül benne vagyunk egy történelmi korban, amiből voltaképpen kimaradunk.

Viszont van egy sokkal nagyobb gond ezzel a sorozattal, és ezért valószínűleg Stephen King is húzza a száját: egyszerűen nem képes felkelteni a figyelmet a fő cselekményszál iránt, a néző már a harmadik rész során azon kapja magát, hogy alig érdekli, mi van Oswalddal (Daniel Webber nem annyira meggyőző játéka is hozzájárul ehhez). Persze, mindenki kíváncsi a végkifejletre, mert mégiscsak egy lehetséges alternatív történelemről van szó, de az odáig vezető út sajnos rettenetesen unalmas. Nem viccelek: ami a sorozat vonzereje, vagyis a nyomozás, annak kiderítése, mi vezetett Kennedy meggyilkolásához, nos, az most érdektelenné válik, mivel nincs idő felépíteni a kapcsolódó karaktereket, az FBI-ügynök, Oswald családja is csak szürke mellékszereplőként jelenik meg. Mondjuk, ebből a szempontból King is hibázik, mivel ő sem mert belemenni különböző összeesküvés-elméletekbe, de a könyvben legalább izgalmas volt, miként viszonyul Oswald a politikához, hogyan kerül összetűzésbe mindenkivel. Most ellenben az Oswald-szál szükséges rossznak tűnik, ami csak azért van jelen, mert ezen keresztül jutunk el a befejezésig.

Közben meg mégis: nem csak a végkifejlet utáni kíváncsiság – a befejező epizód amúgy remek a maga titokzatosságával, és azzal együtt is, hogy meghagyták a kiszámítható és slendrián könyvbeli lezárást –, hanem valami más is arra készteti az embert, hogy hétről hétre folytassa a 11.22.63-at. És talán az a legmeglepőbb, hogy éppen a szerelmi szál ez, ami a mai Jake és a hatvanas években élő könyvtárosnő, Sadie (Sarah Gadon) között szövődik. Mert ez remekül van megírva, a forgatókönyvíró jól szelektált, és ennek következtében azt nézzük, megvalósulhat-e egy olyan szerelem, ami egy jövőből jött tanár és egy „jelenben” élő nő között kezd kialakulni. Pontosabban nem is ez az izgalmas, hanem ahogy a szokásos, King-féle misztikus történések áthatják az egész kapcsolatot. Ahogy a múlt közbeszól, és nem akarja engedni, hogy együtt legyenek. És egy-két epizódban eljutunk oda is, hogy talán hagyni kell ezt a múlt megváltoztatására tett kísérletet, mert mindössze arról van szó, hogy boldogok akarunk lenni. Hogy a hatvanas vagy a kétezres években, az majdhogynem mindegy. Így hát a harmadik epizódra már ott tartunk, hogy azért szurkolunk, Jake magánéletének alakulását láthassuk, és még véletlenül se a nyomozást Oswald után. Ami annak is köszönhető, hogy James Franco az évad felére talál magára, és sokkal jobban áll neki az aggódó szerelmes figurája, mint a gyilkos után futkosó időutazóé.

Szóval, ezt a sorozatot vártam legjobban az idén, és nem is akarok mellébeszélni: kissé csalódtam. Most lehetne azt mondani, csak a szokásos történt, megint bebizonyosodott, hogy Stephen King nehezen adaptálható a képernyőre, de nem tudok nem arra gondolni, hogy ha kétszer ennyi epizód áll a készítők rendelkezésére, akkor valószínűleg az év dobása lett volna a 11.22.63. Persze, nem rossz, nem rossz így sem, de sokkal több volt benne.