Bartis Attila első rendezését láttuk a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat színházának stúdiójában. PROICS LILLA ÍRÁSA.
Az előadás olyasmit állít a színház működéséről, mint Michael Frayn magyarul Ugyanaz hátulról / Még egyszer hátulról / Veszett fejsze címen játszott előadásai, csak egyáltalán nem olyan mulatságos, ahogy a fent emlegetettek közül a jobban sikerültek. Bartis Attila ugyanis azon kívül, hogy megmutatja, a színházcsinálók önzők, manipulatívak, hatalmaskodók és adott esetben mindezek ellenkezői is; az egészre értőn ráhelyez néhány layert: egy máig ható diktatúramúltast, egy családon belüli gyilkos gyűlöletest és egy apjakorabeli férfit ellenállhatatlannak találó (sőt) fiatal lány történetét. Ez utóbbi a legvékonyabb. Mindebből nyugodtan lehetne egy jó előadás, ha egyik vagy másik, netán harmadik problémafelvetése eljutna téthelyzetbe.
P. Béres Ildikó |
A pártállami múltból jövő ügynöktörténetnek, a házasságon kívüli viszonyoknak, azon belüli iszonyoknak a színházi próba a rétegzett formája. Az előadás látványvilága egyszerű, thrilleres, át is lengi valami hitchcocki hangulat: közeliket látunk, vágásokkal, szép, fekete–fehér képeket, jól világítva. A darab szövegéből azonban sok izgalmas dolog csak mondat szinten kerül át az előadásba. Ilyen például, amit a Rendező az iróniáról mond – Bartis Attila, teljesen nyilvánvaló, nem véletlenül írt irodalomelméleti diskurzus hátterű állítást. Csak találgatom, hogy a rendező Bartis Attila miért nem kezdett, mondjuk, ezzel valamit, ami játéklehetőséget kínált az előadásnak. A rendezését ugyanakkor kötötte a szöveg, ami ettől papíron is maradt: nem éreztem részvétet, sajnálatot, még kárörömöt se; ám a figyelmemet tartották a történet menetrendszerűen feltáruló mozzanatai. És szerettem az ígéretességet, ahogy egy-egy szereplő kiment a játéktérből, a próbáról, az oldaljárásban növekvő árnyékot vetve – azon merengtem, lehet, hogy az emlegetett büfében történik meg annyi minden, amiről az előadás hallgat.
A színészek különbözőképpen viszonyultak figuráikhoz, így voltak figyelemre méltó megoldások is, ám a közös munkájuk sematikussá vált – nyilván egyesek kezdeményezőbbek, másokat azonban helyzetbe kell hozni. Így nemcsak az adagolt, titkokat tologató szerteágazó történet az oka, hanem a színészek együttműködésének változó minősége is, hogy az egész széttartott.
Korpos András, P. Béres Ildikó, Kiss Bora |
Az előadás generálsötétben három velőtrázó sikollyal kezdődött, aminek a későbbi visszaidézései mást és mást jelentettek. Érteni vélem a történetre kiterjesztett és duplán kommentált sikolyszándékot, azonban mindez akkor működött volna, ha tényleg megráz a nyitósikoly – persze mindig kettőn áll a vásár, simán lehet, hogy a baj velem van, de én nem vettem meg, sőt ezután mínuszból indultam nézőként, olyanként, mint akit kapásból megpróbáltak átverni. Aztán cigaretta, rúzs, kendő: rosszféle színészkedéssel előadott művészet a színészi ötlettelenségről. De mindjárt kiderült, hogy mindez – színház a színházban – direkt van. A régi kérdést teszik fel, mondjuk Shakespeare és Csehov után: milyen is ez a színház, s ha ilyen, akkor miért ilyen, és így tovább. Hát, nagy kihívás. Szépelgésveszélyes.
Klári tehát azt játssza, próbál, ekként nem a valódi színészetét néztem, ráadásul nemsokára kiderül, kihűlt halotthoz beszélt, akivel ki tudja, meddig ücsörgött a sötétben – hiszen az idő nyilván csak szimbolikusan telt. Az előadás egyik alapdilemmája tehát a színészábrázolás. Az öt érintett szereplőből (akik érdemben kettős szerepet vittek) éppen a két főbb szerepeket alakító színésznő játszotta meglehetősen egyformára a próbáló és a civil figuráját. Így lényegtelen volt, hogy a nyuszicukorpiros körmökkel végzetvörös rúzst kenő nő Olga vagy Klári. P. Béres Ildikó Kláriként és Olgaként is nekifeszülten, ritmusproblémákkal beszélt, egyes szavakat talán tájjelleggel ejtett (tőlem helyett töllem; belőle helyett belölle). A szerepátlépései színészileg nem voltak jelzettek, amivel lehet, az eszköztelenséget mutatta meg, pedig Klári, a színésznő attól szenved, hogy őrültnek véli a játszott Olgát, miközben a Rendező többször állítja ennek ellenkezőjét – ebből a fajta színészi problémából nem láttunk semmit.
Hogy Kádár Noémi Lilije és Annája ugyancsak egyforma volt, az esetleg értelmezhető úgy, hogy a karakterére kapta a szerepet. A kissé korlátolt családhívőt játszó Bartha László Zsolt Pétert próbáló színésze leginkább különbözött Gereben Lászlójától – ez a Laci által játszott alak színesebb, valószerűbb lett, mint civil önmaga, ami tehát egyszerűsítve azt jelenti, Laci annak ellenére, hogy kevéssé elfogadó, kisszerű ember, ügyes színész. Hozzá hasonlóan különbözőnek játssza a kisebb szerepét az Évának nevezett színésznő, Kiss Bora is. Azonban ezeknek a színész a színészről különbségeknek nincs jelentőségük vagy értelmezhető okuk, netán céljuk. Kivéve Kilyén László Palikájánál, aki másmilyen szerepben és szerepen kívül: az államügyészt játszó színész gondol valamit a szerepéről és azt próbálja, amire a Rendező egyszer csak rátámad, hogy nem tudja a szövegét. Ez előadás mulatságos és szellemes momentuma, nem mellékesen a drámavégi fordulat előkészítése.
Korpos András, Kilyén László |
Korpos András Rendezője a nézőtér első sorában próbát figyelve közel civil, színpadra lépve pedig erős színész, tehát ahogy a színháziak szokták mondani, jó rendező. Mégis talányos, hogy milyen ez a János, aki a maga történetével foglalkozva lábmosást rendez a szcenikailag lecsupaszított előadásba (ráadásul az általa írt szövegben azt mondja a megvakult szereplője, a volt államügyész, hogy halat szeretne enni), és aki bár időnként kommentálja a helyzetét, az úgynevezett szerelmi szenvedése mindinkább eluralja. Ez alighanem az előadás férfias humora és öniróniája.
Galló Ernő parádés kellékes Karcsikája a Rendező kérésére villanás alatt megcsinált egy Möbius-szalagot, miután kiderült, Palika nem tudja, az mi. Nehéz elhinni az egyébként életszerűségre törekvő helyzet kapcsán, hogy egy rendező, akár ha éppen demonstratív módon a fölényét is akarja éreztetni, így alázna egy színészt. De az is lehet, hogy ez az előadás arról szólt, hogy a Rendező nagyon hisz valami fontosban, de képtelen színházilag megfogalmazni azt, amit szeretett volna, miután elkapta a szerelmi szenvedély. A történet aztán bűn–büntetés fordulattal ér véget. Pedig az érdekes átfedésekkel szórakoztató, fordulatokkal kecsegtető darabban jól megírt mondatok vannak, és némelyik meg is szólal a színpadon – egyik kedvencem Laci „Ne tehetségezz!” dühödt fenyegetése. A párbeszédek többnyire ritmusosan szólnak, mégis zárt egységekben maradnak, mert a váltásoknál jellemzően el-elakad a játék. A darabban több előadásra való probléma lapul, az előadás inkább csak jelzi ezek felvetéseit, és annak ellenére, hogy referenciálisan igazodik, a valósága nem jön át.
Az előadás adatlapja a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház honlapján,
itt érhető el.
