Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ EGYMÁSHOZ VALÓ VISZONY

Interjú Mucsi Zoltánnal
2016. márc. 31.
Mucsi Zoltán rengeteg színházi előadással, sok filmmel a háta mögött elfogadott két felkérést és rendezőként vett részt a produkciók létrehozásában. PROICS LILLA INTERJÚJA.
Revizor: A veled készült beszélgetésekből tudom, csoportos szereplőként kezdted a pályát. Hogyan is lettél színész?
Mucsi Zoltán: Színházzal a Kőtövis nevű amatőr együttesben kezdtem foglalkozni, ahova egy barátom vitt le – ez a Szolnoki Kőolajbányász irodalmi színpada volt. Egy kulturális küldetéstudatos helyi újságíró, Trömböczky Péter vezette. Általában évente egy előadást készítettünk, illetve a cég ünnepségein léptünk fel műsorral. És mert Trömböczky írt például az algyői gázrobbanásról egy dokumentarista darabot, azt is színre vittük. Az a fajta ember volt, akivel nagyon lehetett beszélgetni, ami a színházcsináláshoz elég jó alap. Két évet töltöttem ott, szerettem csinálni és biztattak is, úgyhogy amikor a szolnoki színház segédszínészi hirdetést adott fel, jelentkeztem. Egyébként mielőtt ’79-ben odakerültem, hírlapkézbesítőként négy órás állásban háromezer-hatszáz forintot kerestem, segédszínésznek pedig kétezer-egyszázért vettek fel. Megéreztem a pénz szagát. Az első két–három évem ámulattal telt, de éreztem, hogy kicsiket lépek előre. Egy mondatból lett hat meg tizenkettő, majd nagyobb szerepek is a tizenöt év alatt – az első főszerepet Szurdi Miklós rendezésében az Emil és a detektívekben kaptam. Aztán azokkal dolgoztam, akik a társulathoz jöttek pár évre: Csizmadia Tibor, Fodor Tamás, Taub János és mások.
R: Ezután jött a Bárka, majd a Krétakör. Ahogy visszagondolok, sok munkához meríthettél abból a közegből, ahol felnőttél.
Mucsi Zoltán
Mucsi Zoltán
MZ: Nyilván mások a tapasztalataim, mint annak, aki Budapesten nőtt fel. Bár nem éltem mélyszegénységben, de Abonyban azért nem a ragyogást és nem a csillogást láttam. Rengeteg dolgot, amit egy színésznek tudni kell, a vonatkozó elméleti tudásból is meg lehet tanulni, de a pályánkon az empátia a legfontosabb. Talán éppen azért csap szét engem a menekült-ügy, mert pontosan tudom, milyen mozzanatai vannak a kiszolgáltatottságnak. Hogy háború elől menekül valaki vagy a nyomorból, nincstelenségből, teljesen mindegy. Én nem szeretném megélni és nagyon értem azt, aki ugyancsak nem szeretné. Persze nem gondolkodom ezen, hogy miért az érdekel a színházban, amivel foglalkozom, de most, hogy kérdezed, igen, talán ahhoz lehet a tapasztalatoknak köze, hogy mitől lesz egy elvileg mocsok, szemét figura mégiscsak sokszínűbben megragadható.
R: Sok ilyen figurát eljátszottál.
MZ: Igen, és addig jó, amíg megvan a játék öröme, és addig, amíg keresem a szélét, azt, hogy meddig tudok elmenni. És jó, hogy még foglalkoztat az az állapot, hogy kívül is legyek és belül is. Szeretem a szélsőséges helyzeteket, amit le tudok igazolni, ami működik – de a színpadon nincs sok: se a tragédia fájdalmából, se a komédia humorából –, csak ha megéli a néző, akkor mondhatjuk, hogy sikerült. Nekem szerencsém volt, hogy olyan kollégákkal, olyan rendezőkkel találkoztam, akik nem dobtak el akkor sem, ha buktam, hanem tanulhattam tőlük mértéket és ízlést. És rengeteg apróság történt a kevésbé sikerült munkák során is, amit viszek magammal, mert valamiért mégis fontosak. A Krétakörben folyó munka pedig mindannyiunknak meghatározó volt, akik hosszabban–rövidebben benne voltunk.
R: Mi az, ami még alakította az idők során a munkádat?
MZ: Alkotók és művek, olyan előadások, amitől jobb színész lettem, vagy jobb ember, mint például Dogyin Gaudeamusa, vagy Paál István Tangója. Vagy nézem és olvasom a zseniális film, a Saul fia kapcsán készült interjúkat, beszélgetéseket Röhrig Gézával, akivel egyszer utcán összefutva két percet beszéltem, tehát nagyon nem ismerem, de egyszerűen örülök, hogy kollégája vagyok – van, hogy az ember és az alkotás minősége egyféle.
R: Meghatározó állandósága lett a pályádnak a Bárkás korszak óta Scherer Péter – azt hiszem, a legtöbben így, párban ismernek benneteket.
MZ: A Szentivánéji álommal kezdődött. Aztán Szomjas Gengszterfilmjében játszottunk, majd a Jancsó–filmekben. A Krétakörben is sokat dolgoztunk együtt, a Nézőművészetiben pedig most is össze vagyunk ragasztva négy előadásban: A fajok eredetében, A gondnokban, a Don Quijotéban és a Szkénében nemrég bemutatott EztRádban ezek ugyan egymástól igen eltérő karakterisztikájú előadások, de mégiscsak rengeteget dolgoztunk együtt, ami nem múlik el nyom nélkül. Ezért nagyon jót is tenne, ha a legközelebbi közös munkában olyan rendezővel dolgoznánk, akinek egyikünkkel sincs semmi kapcsolata, mert persze amikor vannak jól működő panelok, akkor az ember használja azokat, ha éppen nem elég bátor, vagy nem megy neki valami. Mostanában persze sokkal kevesebbet vagyunk együtt, mint 1994 és 2004 között.
Rába Rolanddal és Katona Lászlóval a FEKETEországban
Rába Rolanddal és Katona Lászlóval a FEKETEországban
R: Azt mondod, van, hogy nem elég bátor egy színész, vagy nem megy neki valami – ami elég természetes, hiszen bármennyire is igyekszik valaki, mindig nem lehet tökéletesen dolgozni, teljesíteni. Ilyenkor mit lehet csinálni? Egyáltalán mennyire nyilvánvaló az ilyesmi munka közben?
MZ: Hát, ez mindig a konkrét helyzettől függ. És nagyon fontos kérdés. Amikor nem megy valami, akkor én hajlamos vagyok azt érezni, hogy egyedül vagyok és egyedül is kell megoldanom a problémát. Nem tudom, meddig leszek képes újabb és újabb dolgokat találni a munkámban, meddig lesz bennem izgalom, érdeklődés – mert amíg mindez van, addig remény is van. Ami pedig mindig sokat mozdít, az a találkozás egy új kollégával. Ezt a Nézőművészeiben egyre inkább akadályozza a költségvetés: próbálunk az öttagú társulathoz olyan embereket hívni, akik mindannyiunkat inspirálnak, de ez évi négy millióból nehezen megvalósítható.
R: Hogyan gondolkodtok, miként terveztek egyébként, a Nézőművészetiben?
MZ: A következő évadban például Kovács Krisztiánra keresünk darabot, mert olyan kivételes színész, akinek A gyáva után ideje megkapnia a következő, kifejezetten neki szóló munkát. Egyébként megbeszéljük mindig, mit szeretnénk, de a társulat fő embere, aki összetart minket, Gyulay Eszter hozza az ajánlatait.
R: A Nézőművészeti most leginkább a Szkénében játszik. Az egyik legrégebbi előadásotok a Nehéz, amit még a Bárkán mutattatok be.
MZ: Ami jelentős kilométerkő a pályámon, egyfelől azért, mert mindig annyit kaptam azért, hogy nem tudok beszélni, és ebben egy óra tíz percet kell beszélnem, másfelől nagyon szeretem. Az előadás első felvonása alighanem megélne úgy is, hogyha a közönségnek beszélnék, nem pedig Lázár Kati mamájának, de attól, hogy ott ül, az támasz, és egy másfajta kommunikációs helyzet, amitől egészen sajátossá válik a játék. Ő olyan színész, aki mindig a partnerrel játszik, így mindig látom közben a szomorúságát, amit ennek a férfinak az anyja érez. Ráadásul nekem ez az előadás egy barátságot is adott, mert Háy János azóta fontos ember az életemben. És kész van a következő gyönyörű darabja, amiben szintén fogok dolgozni, ősszel mutatjuk be. Alighanem sok olyan közös érzésünk van, amitől jól értjük egymást.
R: Ugye, behatárol benneteket, Nézőművészetit, hogy férficsapat vagytok?
MZ: Ezt így soha nem gondoltam, de valóban, a gyakorlat szerint inkább egy, semmint két színésznőt tudunk szerepre hívni, mert egyszerűen nem lehet egyeztetni több vendéggel. Ugyanakkor ez működőképes is, mert a színdarabok többsége több férfiszerepet kínál. Azt éljük inkább problémának, hogy már nyolcszereplős darabot sem tudunk bemutatni, miközben a drámairodalom nagyobbik fele legalább ennyit kívánna.
R: Az Emigránsokat nemrég mutattátok be a Stúdió K-ban – nem játszod, hanem rendezted.
A Nehéz című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt
A Nehéz című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt
MZ: Minden színésznek van némi rendezői készsége, mert előadások közben is van olyan kontroll, ami leginkább egy rendezői külső szemponthoz fogható. A színházban ezért mindig van is arra esély, hogyha valami nem sikerül, a következőben még lehet jó – szemben a filmmel, ami, ha penetráns lett, akkor már az is marad örökre. Persze húsz színész rendezését biztos nem vállaltam volna el – így néhány korábbi felkérés elől való kihátrálás után tavaly megrendeztem Temesváron a Guppit, amire Balázs Attila vett rá, és nemsokára megkeresett Molnár Gusztáv a negyvenéves Mrożek-darabbal, amit mellékesen magamtól nem vettem volna elő. A címe elég áthallásos ahhoz, hogy aktuálisnak és politikainak tűnjön, de engem a két figura egymáshoz való viszonya érdekelt, ami szépen, pontosan megírt, lényegi része ennek az anyagnak.
R: Vannak rendező–mintáid?
MZ: Minden színészben élnek olyan hallott mondatok, amit akár neki, akár kollégáinak mondott rendező, és amit nagyon érvényesnek és megkerülhetetlennek tart. Sőt, alighanem mindannyiunknak van tizenkét fontos mondata, gondolata, szándéka, nekem is, s persze nem egy rendezőtől – így nem hasonlítok egy valakire, de hogy akik rendeztek, azoktól tanultam, az egyértelmű. Engem nyilván a színész érdekel leginkább egy munkában, nem egy különleges, új színházi nyelv. A rendezés is csak egy szerep. Ha el tudom hitetni, hogy az a munka éppen a világ legfontosabb dolga, és nem okozok keserűséget és fájdalmat azoknak, akikkel dolgozom, akkor nem volt hiábavaló.
R: Milyen keserűséget, milyen fájdalmat?
MZ: Én például színészként nem bírom, ha ordítanak velem. Nem azért csinálok valamit rosszul, mert nem hallom, mit kellene tennem, hanem mert éppen tehetségtelen vagyok, vagy rossz állapotban vergődöm, az ordítástól pedig még inkább begörcsölök. Sőt, úgy vettem észre, az ilyenfajta megaláztatás mindig csak rontott még az egyébként sem rózsás helyzeten. Éppen ezért mindenekelőtt igyekeztem kellőképp türelmes lenni rendezés közben, hiszen alapvetően én is türelmetlen alak vagyok.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek