Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÓVATOS BELÉPŐ

Csehov: Ivanov / Volkstheater, Bécs
2016. márc. 29.
Az ausztriai székhelyét Grazból Bécsbe áthelyező Bodó Viktor a Volkstheaterben bemutatott Ivanovjával az osztrák főváros rá kíváncsi közönségének hozott is ajándékot, meg nem is. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
Másodszor találkozik Csehov és Bodó, ha jól számolom: a néhai Szputnyikkal félbehagyott Cseresznyéskert-projekt (kritikánkat ld. itt – a szerk.) után most az életmű – kronologikusan értve – túlsó végéről választott, amikor a korai Ivanovot vette elő. A két vállalásnak a szerző nevén kívül nem sok köze van egymáshoz, ugyanakkor a 2011-ben megszerzett tanulságot, miszerint ha Csehovba túlságosan belenyúlunk, akkor a dráma inkább törik, s nem hajlik, mostanra messzemenőkig magáévá tette a rendező. Ha a pálya egészét nézzük, Bodó Viktor bécsi Ivanovja egyszerre tanúskodik óvatos tájékozódásról és határozott elképzelésről. 
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Az új közeg és a rendező számára kétharmad részben új színészgárda is indokolhatná akár, hogy meglehetősen konzervatív módon bánnak ezen az estén Csehovval, már ha hagyománytiszteleten azt értjük, hogy a finoman felfrissített drámaszöveg (dramaturg: Veress Anna, Angela Heide) nagy része elhangzik a színpadon. Ennél célravezetőbb talán arra gondolni, hogy az alkotók belátták: Csehovból elvenni nagyon nehéz, hozzátenni meg nagyjából fölösleges, a sikert az érzékeny elemzés és a pontosan kalibrált színészi alakítások ha nem is garantálják, de legalábbis elérhető közelségbe hozzák.
Valamikor a hatvanas-hetvenes években járhatunk, valahol a szocialista blokkban, ezt sugallja Boros Lőrinc matt tere: üveges, jól tagolt veranda foglalja el a színpadot majdnem teljes szélességében, előtte az a fajta koszlott műbőr ülőkészség, ami a múlt századból megörökölt hivatalokból, várótermekből nekünk még ma is ismerős, ahogy a kopott parketta, a nehéz fémradiátorok és a faburkolaton cél és ok nélkül tekergő kábelek is. Klaus von Heydenaber atmoszférikus szalonzenéje és Keresztes Gábor nyomasztó hangterve ebben a Bányai Tamás által plasztikusan és ravaszul világított, sokosztatú térben felelget egymásnak. A hol és a mikor nagyjából mindegy is, a lényeg, hogy nem egy lélekvidító helyszín ez, ahol a szereplők Nagy Fruzsina legtöbbnyire szintén szürkés-barnás árnyalatú, elnyúlt vagy kinőtt, de azért a valahai eleganciát, a tegnapi, vagy inkább tegnapelőtti gazdagságot őrizgetni próbáló jelmezeit viselik. Hogy valami visszahozhatatlanul elmúlt, az egészen biztos, de hogy mi volt az után előtt, arról talán már mindenki megfeledkezett: a hol derűvel, hol kérkedve viselt unalom ragacsos, nyákos anyagként borít be mindent. Ivanov felesége, Anna Petrovna többször szinte felsikkant az unalom okozta örömében: a nem történik semmi kilátástalanságától csak egy ugrás a „semmi történik” megnyugtató bizonyossága. 
Jan Thümer és Stefanie Reinsperger
Jan Thümer és Stefanie Reinsperger
Bodó meglepően szigorúan követi Csehov partitúráját, miközben a rendező természetesen nem tagadja meg önmagát, és több ponton effektekkel egészíti ki, támogatja meg vagy éppen ellenpontozza a szöveget. A minuciózus részletességgel felépített hiperrealista közeg szinte kihívja a groteszk vagy szürreális közbetoldásokat: a szó szerint fellángoló szerelem, a hosszú-hosszú geggé alakított italozás, a hol megtorpanó, hol fék nélkül rohanó idő vagy az önálló akarattal bíró őskori klímaberendezés meg-megakasztja a cselekményt. Bodó egyetlen pillanatra sem engedi el a gyeplőt, nem hagyja, hogy belefeledkezzünk egy-egy lírai pillanatba, valaki azonnal közbekotyog, valami rögtön eltereli (vagy legalább megpróbálja elterelni) a figyelmet. A komoly dialógokat meglepetésszerűen bombázza szét, miközben a második és a negyedik felvonás alaptónusát amúgy is az elrajzoltság határozza meg: a Lebegyevéknél tartott low budget háziünnepély, majd az Ivanov új esküvőjére készülődő háznép tagjai eltúlzott karikatúrák, akik groteszk haláltáncot járnak a középen tétován helyét kereső Ivanov körül. Olykor meg mintha egyenesen a címszereplő fejének belsejében járnánk, mintha az ő aligha egészséges szemszögéből vizsgálnánk ezeket a mulatságosan szaladgáló, egzotikus bogarakat, akik saját kilátástalan élete reménytelen hátterét alkotják.
Ennyiből is kitűnhet, hogy Bodó Ivanovja nem hoz gyökeresen új értelmezést, helyette egyrészt inkább a darabbeli viszonyokban mélyed el, hogy aztán újrahangolja némelyiket, másrészt – az előbbivel szoros összefüggésben – a játszási hagyományról gondolkodik. A tradícióról csak egy rövid észrevétel: Budapestről nyilván jobban látszik, mint Bécsből az Ascher Tamás rendezte katonás Ivanov hosszú, egészen a Volkstheater nagyszínpadáig vetődő árnyéka. Persze szó sincs másolásról, az előadás atmoszférája az, ami nagyon ismerős, ahogy Ivanov harmadik felvonásbeli monológjának megvalósítása is megidézi az egykori előadást. 
A hangsúlyok azonban teljesen mások: számomra talán a leginkább felvillanyozó az Ivanov, felesége és az orvos között felrajzolódó csonka szerelmi háromszög megrajzolása. Stefanie Reinsperger Anna Petrovnája sokkal inkább tűnik Ivanov anyjának, semmint a szerelmének, és nem csak azért, mert az atletikus alkatú Jan Thümer szinte eltűnik az asszony hatalmas, fojtogatva ölelő karjaiban. A nő puszta jelenléte felér egy szemrehányással, ahogyan sértett, lomha kísértetként bolyong a házban. Eközben a pedáns, nyársat nyelt orvos (Gábor Biedermann) számára szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy képtelen megérteni, mit keres ez az ő szemében csodálatos, halálos betegsége ellenére nálánál sokkal, de sokkal élettelibb nő még mindig a romlott Ivanov közelében. Lvov nem érti, nem értheti meg a két embert jón és rosszon, megcsaláson és áruláson, sőt életen és halálon túl is megbonthatatlan szövetségbe fűző köteléket. Ha az orvos akaratos kölyök, akkor Ivanov léha kamasz, aki egyszer csak unalmában megunja az anyai gondoskodást, hogy egy veszélyesebbnek, kalandosabbnak tűnő, valójában legalább ennyire kilátástalan kapcsolatba lépjen át. Lebegyevék lánya, Szása (Nadine Quittner) csinos, talán túlságosan is csinos: az ösztönösen kihívó lány kiragyog kicsinyes környezetéből, ezért nem (sem) lehet Ivanov valódi párja a férfit se vele, se nélküle kapcsolatban tartó Anna Petrovna mellett és után. 
A képek forrása: Volkstheater
A képek forrása: Volkstheater
A legnagyobb teher természetesen a címszerepet játszó Ivanovon van. A bemutatón Jan Thümer alakításában még több látszott az egykori grazi Liliomból (kritikánkat ld. itt – a szerk.), mint a bécsi Ivanovból. Ennek a valahol rettenetesen ellenszenves fickónak tulajdonképpen maga a puszta létezés fáj, életének se célja, se értelme, minden megmozdulását, kevés valóságos és rengeteg álcselekvését a saját szenvedése iránti szenvedély határozza meg. Már a nyitó jelenetben papucsban, gatyában és trikóban előadott téblábolása felér egy komplett kórképpel: ennek az életerős férfinak szemmel láthatólag nincs semmi baja az égvilágon, tehát minden gondot a saját nyakába zúdít. 
Az ún. szerettein túli világ emblematikus figurái hozzá hasonlóan megrögzötten róják saját köreiket, és nem látnak ki onnan: ezek az alakok amellett, hogy képtelenek bármifajta párbeszédre, még csak meg sem kísérlik megérteni a másik, a többi ember érzéseit. Sabelszkij (Stefan Suske) már ezerszer hallott itt minden mondatot, nem csoda, hogy monomániásan le akar lépni Ivanov birtokáról, de Lebegyevéknél épp olyan infantilisan viselkedik, mint otthon. Lebegyev (Günter Franzmeier) a beletörődést és a megadást választotta életstratégiaként, a zsarnoki feleség, a rend- és spórolásmániás Zinaida (Steffi Krautz) oldalán ez valójában a túlélés záloga. Marfa Jegorovna (Claudia Sabitzer) úgy összpontosít a házasságra, mint vadállat az áldozatára, Jegoruska (Luka Vlatkovic) meg a vodkáspoharakba kapaszkodik hasonló erővel. Ivanov cimborája, Borkin (Thomas Frank) valóságos mókamester, az unalomtól fuldokló társaság alpári, mesterséges ajzószerektől beinduló motorja. A bizonytalan foglalkozású öregasszony, Avdotya Nazarovna (Martina Spitzer) mindig akkor és úgy szólal meg, amikor és ahogyan biztosan nem kellene és nem illene: a hasonszőrű férfiakkal pompás gegeket hoz létre szándékán és tudtán kívül. 
Ivanovnak ebben a karneváli, reménytelen közegben kellene megállapodnia, békét kötnie önmagával és a külvilággal, azonban túl fáradt ahhoz, hogy megingassa az egész, rég süllyedésre ítélt építményt. Ahhoz, hogy valódi változás következzen be, alapjaiban kellene megrengetni ezt a végtelenül szűk világot. Ivanov energiájából csupán arra futja, hogy kipiszkáljon néhány parkettalécet a helyéről. Ez azonban nem hoz megváltást, se neki, se másnak. 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek