Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HALANDÓ HANGOK ÉS VIRTUÁLIS SÁTRAK

Emerging Spaces 2016, Budapest
2016. márc. 28.
A helyszín-érzékeny (site-sensitive) művészet mellett aktívan elkötelezett, össz-európai IN SITU hálózat idén is megrendezte intenzív műhelyszeminárium-sorozatát Emerging Spaces címmel. A három napos budapesti nyitány középpontjában – legalábbis elméletben – a posztindusztriális terek álltak, a helyszín pedig természetesen a romlásában is szépséges Csepel Művek Ipari Park egyik kietlen épülete volt. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA.
Hadd tisztázzam rögtön: az Emerging Spaces sorozat inkubátorként működik, vagyis ide nem kész produkciókat nézni jön az ember, hanem azért, hogy a kurátorok által előre kiválasztott, többnyire papíron, fejben, legfeljebb rövid prezentációk formájában létező, a készültség különböző fokain álló projektekkel ismerkedjen. A szituáció egyszerre barátságos és gyakorlatias. A szabályok világosak, a felkért művészeknek és az őket kiválasztó fesztiváligazgatóknak, továbbá a néhány meghívott vendégnek (viszonylag) szigorúan szabott időkeretben jut lehetőség bemutatkozásra, a projekt prezentációjára, a hallgatóságban felvetődő kérdések megválaszolására. Az IN SITU koordinátora, Ariane Bieou gyorsan világossá teszi: nem azért vagyunk itt, hogy bármelyik készülő produkciót eladjuk vagy megvegyük, de nem is azért, hogy kemény ítéletet fogalmazzunk a projektekről. Az alkotás korai, nagyon érzékeny fázisa ez, ahol a védett közeg lehetővé teszi, hogy a különböző országokból érkező, eltérő kulturális háttérrel rendelkező szakemberek elfogulatlan véleményt mondjanak, az alkotók pedig bátran megosszák a többiekkel saját kételyeiket, kérdéseiket. 
Csepeli hangulat
Csepeli hangulat
Ez utóbbiból pedig szerencsére bőségesen akadt: a három, igen intenzív munkával telt nap a koncentrált egymásra figyelésről és a születendő projektek minél szélesebb körben befogadhatóvá tételéről szólt. A felhívásra jelentkező művészek – mint látni fogjuk – eltérő elméleti felkészültséggel, a közösségi terek iránt megnyilvánuló nagyon különböző művészeti, társadalmi érdeklődéssel érkeztek Csepelre. Az őket meghallgató szakemberek nem ritkán teljesen új kontextusba helyezték a projekteket, ám sosem estek az ilyenkor gyakori hibába: nem saját elvárásaikkal bombázták szét az ötleteket, csupán a kereteket módosították, tágították. A művészek sem bizonyultak megingathatatlannak: bár volt eset, amikor a hozzászólók az alapkoncepciót kérdőjelezték meg, a projektek gazdái minden érdemi megjegyzést igyekeztek hasznosítani. 
A budapesti kínálat üdítően sokszínű volt: a francia, dán, osztrák, holland és magyar projektek gazdái változatos helyszíneket vennének igénybe ahhoz, hogy a XXI. század európai emberének nem mindig reményteli helyzetén a művészet eszköztárával gondolkodjanak. Éppen ezért közös nevezőt szinte lehetetlen találni az egyes prezentációk között, az egymás mellett haladó párhuzamosok azonban néha mégis metszették egymást. A lokális és a globális közösség viszonyai, a virtuális és a valódi világ ütközőfelületei, a természeti és az épített környezet konfliktusa, az analóg és a digitális gondolkodás egymás mellé állítása, a képzőművészeti installáció és a különböző előadó-művészeti formák kapcsolata, meg persze a nézői komfortzóna határainak szelíd vagy erőszakosabb feltérképezése…
Léptékét tekintve a dán Elle-Mie Ejdrup Hansen projektje a legnagyobb szabású mind közül. Az 1995-ben monumentális, a dán tengerparton végighúzódó fényemlékművet tervező művész az A European Symhony (Egy európai szimfónia) című munkáját 2017 európai polgár hangjára álmodta meg. Az új projekt szintén a (városi) táj, a város és a régió emberi hangjaiból építkező „hangtérkép” és fények interakcióján alapul. Az alapkérdés csak látszólag egyszerű: kik vagyunk mi, európaiak? Egy olyan, már megint és még mindig égető kérdés, amire nincs jó válasz, illetve amire kis túlzással minden válasz elfogadható. Ha valami, akkor valószínűleg a cselekedeteink, a létezésünk minősége avat minket az ötszázmilliós kontinens teljes jogú lakosává. Erről az európaiságról, a fogalom alakulásáról pedig a változásokra érzékeny művészet tudhat igazán számot adni: Ejdrup Hansen írókat kérne fel, hogy a megadott témára rövid szöveget készítsenek, amit aztán a kontinens lakói kamera és mikrofon előtt felolvasnak. Az így elkészült hatalmas digitális archívumból zeneszerzők formálnák az új „Ezrek szimfóniáját”. A nyelvek, identitások, kultúrák karneváli forgataga születne ebből, hiszen a lehetséges válaszok száma a végtelen felé közelít. A rögzített hanganyagból formálódó szimfonikus költemény tucatnyi európai városba jutna el, ahol a járókelők köztereken szembesülhetnének a hangfolyammá alakított európaisággal. A fő kérdés, amit talán nem is merünk feltenni a XXI. század második évtizedében, persze az, hogy az örömóda végül győzedelmeskedik-e a kakofónia fölött?
 
A szeminárium
A szeminárium
A holland Thomas Lamers a Collectief Waldent képviselte a találkozón. A természeti környezetünket középpontba állító thoreau-i gondolkodást nem csak papíron, hanem a gyakorlatban is képviselő csoportban filozófus és biológus, fizikai színész, színháztudós és dramaturg békésen dolgozik együtt. Teória és gyakorlat kibékítésére tett kísérleteikben ökológiai szempontokat figyelembe véve állnak ki egy határozott értékrend, az ember által épített és a természet által létrehozott táj harmóniájának megteremtése mellett. Emlékezetes projektjük volt a 2014-es Borderline, amiben ipar és természet együttélési formáiról gondolkodtak: a természet által birtokba vett egykori gyár területén végeztek látványos beavatkozást, amikor pusztán kézi erővel szó szerint a feje tetejére állítottak egy hatalmas fát. A Windstilleven (Szélcsendélet) című projektjük a minket körülvevő természeti táj részben önszerveződő, részben az ember által mesterségesen előidézett megfiatalításával függ össze. A holland sziget, Terschelling tengerpartjára tervezett beavatkozás egy meglepő eszközt, egy nagyméretű camera obscurát helyezne az állandó széllökéseknek kitett, ezáltal folyamatosan átalakuló homokdűnék közé. A rövid ideig (szél)védett területen tartózkodó, kis csoportokban érkező nézők elé a kinti világ szokatlan képe tárulna, és fordítva. Az ideiglenes dűnelakók különleges alkalmat kapnak arra, hogy az idő természetéről, illetve a természet idejéről gondolkodjanak a halandóság és a(z újjá)születés koordinátarendszerében.
A Párizsban élő Cserháti Gabriella a GK Collective elnevezésű csapatát laboratóriumként definiálja. Az alkotók előre rögzített, önmagukra szigorúan alkalmazott játékszabályok szerint kommunikálnak nézőikkel. Fikció és valóság viszonya, a közönség bevonásának új, a néző integritását semmilyen formában nem sértő alakzatai érdeklik őket. HiDDeN THeaTeR elnevezésű sorozatuk személyre szabott színházi élményt kínál a kalandvágyó résztvevőnek, hiszen gyakran egyetlen nézővel, azaz egyetlen nézőnek játszanak. Az Answering Machine (Üzenetrögzítő) címmel tervezett projektjük korunk emberének egyik legnagyobb kihívásával kíván szembenézni: a mobiltelefonok, tabletek és más elektromos kütyük kínálta, minket akarva-akaratlanul is behálózó virtuális valóság valóságossága felől akar elbizonytalanítani. Az egyelőre nagyon korai fázisban lévő munka tulajdonképpen a néző által végigkövethető két történetszálról, egy virtuális és egy valódi sztoriról, meg ezek találkozási pontjáról, a találkozás következményeiről szól. A projekt nagy kérdésekre akar válaszolni: mi a viszonyunk önmagunkhoz és a másikhoz? Hogyan befolyásolja és határozza meg hétköznapi viselkedésünket a folyton kezünkben szorongatott okostelefon? Mi történik, ha kívül maradunk az online közösségi média felületein? Le merjük-e venni az ezek kínálta védőszemüveget, hogy szembesüljünk azzal, miben is élünk valójában?
Yvonne Franquinet. Fotók: Maxime Demartin. A képek forrása: In Situ
Yvonne Franquinet. Fotók: Maxime Demartin. A képek forrása: In Situ
Az osztrák Lisa Horvath díszlet- és jelmeztervezői tanulmányokat folytatott Grazban, a kortársaiból köré szerveződő Spielraum Ensemble pedig néhány figyelemre méltó színházi projektet jegyzett az elmúlt években. Orpheusz és Eurüdiké történetét különleges, hangzó díszlet segítségével mesélték el, a Szentivánéji álom nyomán született „dekonstrukciójukban” pedig szintén azzal kísérleteztek, hogy az előadásban használt és a színészek beavatkozásai hatására átalakuló tér ne pusztán háttér legyen. A Final Season (Zárószezon), ideiglenes címében a turistaszezonokra (is) utaló projektjük kiszabadítja ezt a gondolkodást az épített színház teréből. Az alkonyatkor kezdődő előadás egy tágas mezőn játszódik, ahol (látszólag) kempingsátrak helyezkednek el. A nézők kis csoportokban barangolva hallgathatnak bele az egyes sátrakban zajló párbeszédekbe vagy monológokba. A mai Európában újra különösen terhelt fogalommá vált a tábor: a terminus aktuálpolitikai aspektusaival azonban a projekt szándékosan nem kíván foglalkozni, ami által persze nagyon is határozottan foglal állást a kérdésben. Egy ilyen, véletlenszerűen szerveződő tábor valójában persze kicsiben maga a társadalom, az emberi együttélés kihívást jelentő formája. Ezen a helyen a saját és a közös határai cseppfolyóssá válnak, a másik ember igényeinek és vágyainak, határainak a tiszteletben tartása, végső soron a rajtam kívül létező valóság érzékelése és értelmezése a tét. 
Egészen különleges belső utazást, a szó szoros értelmében életre szóló élményt kínál a fiatal építész, Tóth Bálint és csapata (Kellényi Kata, Krauth Veronika, Ivanyos Ambrus) Cross Your Borders (Lépd át a határaidat) című projektje. Az erős személyes indíttatásból kiinduló elgondolás az örökölt városi térben létező mai ember helyzetéről a fizikai akció máshoz nem hasonlítható erejével tesz fontos észrevételeket. A projekt a jól ismert lakókörnyezet, illetve a teljességgel ismeretlen, ám korábban megtanult sémáink alapján könnyen értelmezhető(nek tűnő) épületek felhasználási módjairól gondolkodik, miközben mindennapos térfogalmainkat is látványosan újraértelmezi. A delikát gondolatkísérlet gyakorlati megvalósítására igen nagy hangsúly tevődik, hiszen a játékban résztvevők lehetőséget kapnak arra, hogy a saját bőrükön tapasztalják meg az őket körülvevő épületekbe kódolt, ám a legtöbb esetben még csak nem is regisztrált lehetőségeket. Az olvasó jól érzékeli: a terv a találkozóról tudósító újságírót lehetetlen feladat elé állítja, már ha nem akar a poéngyilkos kétes értékű szerepében tetszelegni. A komoly, talán nem is megoldható etikai, jogi és biztonsági kérdéseket felvető elképzelés extrém bátorságpróba, a városi ember szigorú keretek közé szorított, végletesen leszabályozott életének adrenalindús felszabadítása. 
Mint látható, a projektgazdák a felkínált témát – művészeti beavatkozások a posztindusztriális területeken – meglehetősen szabadon kezelték. Hogy az újrahasznosított vagy épp parlagon heverő egykori ipari övezetek hosszú távú, a fenntarthatóságot szem előtt tartó gondolkodással második virágkorukba léphetnek, arról Yvonne Franquinet, az Amszterdami Építészeti Központ (Amsterdam Centre for Architecture) igazgatója győzött meg a nyitó napon elhangzott kiváló előadásában, melyben a holland főváros kapcsán három esettanulmányt ismertetett. Ha ugyanis a döntéshozók, az építészek és a városlakók összefognak, az rövid idő alatt is lényeges változást tud előidézni az életminőségben. Ebbe a képletbe pedig muszáj bevonni a művészeket is, mert ők azok, akik meg tudnak győzni róla, hogy a felemelkedéshez muszáj kockáztatni és ugrani.
Az írás megjelenést az In Situ támogatása tette lehetővé. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek