Schermann Márta: Árvaálom / Trafó
2016.05.02.

Az Árvaálom című, egy éves projektről és az abból készült előadásról, amit a Trafóban láttunk. PROICS LILLA ÍRÁSA.

Már előre elfogultan szerettem ezt a produkciót, mert egy olyan társadalmi jelenséggel foglalkozik, amelynek már a léte is elfogadhatatlan minden jóérzésű ember számára – ennek ellenére hatalmas, kiterjedt, számos bűnelkövetési fajtával szervesen összefonódó hálózatban működik szerte a világon, így Magyarországon is. A prostitúcióról, a gyermekprostitúcióról, illetve az állami gondozottak prostituálásáról készültek előadást csinálni Schermann Mártáék egy éven keresztül egy projekt keretében az Esztergomi Gyermekotthon lakóinak bevonásával. 


A hónapokon át folyó munka utolsó fázisában pár órára egy busznyi újságíróval együtt volt szerencsénk betekinteni két héttel a bemutató előtt. A buszban odafelé menet rövid tájékoztatót kaptunk a projektről, illetve ismertették velünk a témával foglalkozó statisztikákat, amelyek a társadalom és hatóságok felől hagyományosan bámulatos egyhangúsággal tűrt bűnesetekről szólnak. Aztán felvételről egy álinterjú–hangjátékot hallgattunk, amit egy nevelőtanár plasztikus elbeszélése alapján készítettek: Schermann Márta kérdezte Schneider Zoltánt, aki gyakorlott színészként megoldotta a feladatot – a szöveg ügyes volt, mert informálisan is megtudhattuk, általában mi történik azokkal a lányokkal, akiket itthon vagy külföldön prostituálnak. 

Az intézethez érve aztán a bent lakó résztvevők performanszát néztük meg: nyolc–tíz lány a magas betonkerítésnél amolyan utolsó pár előre fuss formában haladt befelé, és menet közben körbefújták egymás sziluettjét fehér festékkel, így olyan nyomok maradtak utánuk a kerítésen, mint a bűneseti helyszínelések áldozatai után. Az intézet előtt aztán néhány mondatot kiabáltak ki az ablakokon arról, mit hallottak a Gyermekotthonról korábban. Ezután az előtérben megnéztük, egyik bentlakót hogyan látogatja meg „családja”: Dávid Ferenc szociológus mulatságos, rövid szerepjátékban ízlésesen terrorizálta szeretteit, majd mindannyian bementünk az otthonba. Körbevezettek minket, és néhány helyszínen kis ízelítőt kaptunk a közös munkából. A gépteremben, ahol a bent lakók heti két órát tölthetnek, hallhattunk egyiküktől egy dióhéjba sűrített történetet, hogyan ismerkedett meg tizenkét éves korában egy nála harminc évvel idősebb férfival, akivel aztán mégsem találkozott, mert egy családtagja megakadályozta, de a rendőrök bűncselekmény híján nem vonták felelősségre. Ez ott egy kissé zavarba ejtő volt (hogy egyetlen személyes történetként, így frontálisan miként is kerül elénk – ha igaz, ha nem), de aztán mentünk tovább a program szerint, közben például azt is megtudtuk, hogy az otthon lakóinak harmada tart kapcsolatot a családjával. 


Az egyik folyosón pedig Tóth Evelin és Andrejszki Judit egy vérfagyasztó Szabó T. Anna balladát énekelt, a későbbi szereplőkkel együtt. Aztán a tornateremben mi is beállhattunk néhány remek, Schermann Márta vezette drámajátékra, ahol tényleg élmény volt együtt játszani a később, színházi előadásban is résztvevő lányokkal, végül pedig együtt vacsoráztunk az ebédlőben, ahol az intézmény vezető nevelőjét kérdezgettük, több kollégával együtt. Nem kerestem lehetőséget bentlakókkal beszélgetni, mert képtelenül egyenlőtlennek éreztem, hogy újságíróként kérdéseket tegyek fel bármelyiküknek. Kedves fotós kollégámhoz viszont odament egyikük, és bénítóan ijesztő részleteket mesélt az életéről. A visszaindulás előtt a busz mellett elsuttogott mondatai voltak a legerősebb élményeim az egész projekttel kapcsolatban.

Nagyon kíváncsi voltam ezek után az előadásra, amelynek a szövegét (a produkcióban korábban is dolgozó) Hárs Anna készítette el dokumentumok alapján. Az előadás játékterében elöl, kétoldalt három-három régi kórházi vaságy állt, ezekben ültek a pizsamába öltöztetett, otthonból ismerős lányok. Hátul jobb- és baloldalon dobogón állt előnytelen öltözékben a két énekesnő, akik többféle stílusban, lenyűgözően adták elő Szabó T. Anna verseit, amelyeket Pejtsik Péter zenésített meg. Nem tudom, az énekesnők miért állták végig a két dobogón sárga minisztreccsbe és piros lakk körömcipőbe öltözve az estét, mert ugyan elhangzott ez az öltözék a Lázár Kati által mondott szövegben, de ezen kívül semmi oka és célja nem volt ennek a jelmeznek. 

Fotók: Sipos Alexandra
Fotók: Sipos Alexandra
A tér közepén Lázár Kati ült egy lehasznált szobakonyhában, az ágyon, és néhány más, fent emlegetett momentummal tagolva – a lányok az intézetről hallott mondatai, egyikük internetes ismerkedése (ahogy a gépszobában is elmondta), több, az énekesnők által előadott dal, illetve még a néha bejövő két szereplő, egy meny (Hay Anna) és egy lány (Záhonyi Enikő) pár mondatos intermezzója – előadta egy prostituált visszaemlékezéseit. Az otthon lakói ekként a hallgatósága voltak a mesélőnek. Nem tudom, mi lehetett ennek az értelme (azt sem, hogy ez nekünk, a közönségnek szólt-e, vagy a lányoknak), tudniillik a visszatekintés, azt hiszem, finoman szólva idealizált volt, így az is elhangzott, hogyha újra kezdhetné, újra prostituált lenne. Lázár Kati egészen kivételes színész, akinek emberségére és elkötelezettségére is lehet bazírozni, és akinek komoly praxisa van cigányasszonyban, szegényasszonyban (egyáltalán nem tartozik ide, de speciel grófnőt mindenkinél különbül játszik), akiről lényegében előre tudható, hogy megcsinálja az előadást. Őt megtalálni erre a főszerepre, és ekként, lényegében mindent rátéve létrehozni a színházi produkciót, a közhírré tett projekt finoman szólva sajátos értelmezése.

De amikor a nyolc lány előrejött függönyfénybe, és állt kicsit felemelt arccal, miközben a hangszórókból anya-tematikájú gyerekdalok szóltak, kész lettem. Elbőgtem magam a szégyentől, hogy akárhány hónapja drámajátékozás és beszélgetés után egy teltháznyi közönségnek pizsamában mutogatják őket, akik alighanem (merthogy erről persze nincs szó, mint ahogy, így ne is legyen, de mi, közönség, ezt tudjuk) „érintettek az ügyben”, amiről Schermann Márta, felteszem, civilben, csinosan az előadás elején és végén, az előadás részeként néhány vonatkozó információt és adatot közölt. A színlapon egyébként nincs rendező feltüntetve, ami nem tudom, végülis mit jelent.

Biztos vagyok abban, hogy amikor a Schermann Márta vezette csapat Esztergomban drámajátszott az otthon lakóival, az jó volt, hasznos volt, és fontos lenne sok ilyesmit csinálni. De menet közben muszáj lett volna rájönni, hogy az itt leírt módon nem lenne szabad a bizalmukkal visszaélni.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon, itt érhető el. 
Szerző: Proics Lilla