Várható volt, hogy előbb vagy utóbb Joachim Triert is kimozdítják szűkebb hazájából. Túl jó rendező ő ahhoz, hogy megmaradjon Norvégiában, bár az tény, hogy a borítékolható kiruccanást nem kapkodta el, hiszen majdhogynem tíz év telt el a nemzetközi fesztiválokon sikert aratott debütfilmje, a Szerzők óta. De még azt sem mondhatnánk, hogy Hollywood szippantotta magába a maga bejáratott kliséivel, mint ahogy már annyi sok jó európai filmest idomított magához, hiszen a Hétköznapi titkaink inkább tűnik egy Amerikában forgatott európai filmnek, semmint egy európai ízű amcsi drámának. S ez még akkor is igaz, ha megnyertek a produkciónak egy feltörekvő amerikai sztárt, A közösségi hálóval és a Szemfényvesztőkkel már a kedvencek közé emelkedő Jesse Eisenberget. Aki szerencsére annyira még nem sztár, hogy időnként ne kísérletezzen magával, ne húzzon egy-egy váratlant, így tűnhetett fel korábban egy Saramago adaptációban (A hasonmás), ami bár jól adta vissza a regény depressziós és sötét tónusait, mégis inkább a félresikerült dolgozatok számát szaporította.

A Hétköznapi titkaink ráadásul igazi koprodukció: az amerikai mellett dán, norvég és francia elemekből tevődik össze, és azért rugózom annyit ezeken a feleslegesnek tűnő háttérinformációkon, mert egy kicsit mindegyik rajta hagyta a maga nyomát a kész dolgozaton. Amerikában játszódik a történet, a már távolról sem tökéletes amerikai családról mesél, de a koprodukciók logikája miatt Trier Isabelle Huppertet is megkapta a stábba, aki nemzetközi hírű sajtófotóst alakít. És bár apróság, de itt máris van egy kis döccenő: Isabelle Reed jól hallható akcentussal beszél amerikai családjában, de ez valahogy nem kerül szóba, a fiait sem tanítja meg bár egy mondatra az anyanyelvéből, s ezt nem tudjuk hova tenni, bár az is lehet, hogy ez is csak egy az elfojtott titok közül. Csakhogy emiatt a következetlenség miatt is lesz mesterkéltebb Isabelle karaktere, sokkal többet elmondanak róla a testén virító hegek, mint a gesztusai vagy a mimikája.

Annyiban talán könnyű dolga volt Triernek, aki most is állandó szerzőtársával, Eskil Vogttal jegyzi a forgatókönyvet, hogy a helyszín szempontjából teljesen mindegy hogy hol hullik darabokra a Reed család. Történhetne mindez Norvégiában vagy Franciaországban is, a külsőségek nem igazán fontosak, s talán a nyugati globalizációnak köszönhetjük azt a kétes felismerést, hogy ha az igazságainkban akadnak is jelentős kulturális különbségek, a hazugságainkban alig. E tekintetben kiábrándítóan univerzálisak vagyunk. Ugyanarra a rugóra csapjuk be önmagunkat, mind másokat, s a fájdalommal szemben is ugyanolyan dühösen és ártatlanul állunk.   

A lavinát a fotográfus Isabelle halála indítja el, egy autóbaleset vagy annak tűnő öngyilkosság, igazából mindegy is, mert a férjén és a két fián ütött sebek még három év múlva sem gyógyultak be. Ami azért is különös, mert mint minden jelentős művész, Isabelle is két világban él: tűpontos és felkavaró képekben tudósít a világ háborús övezeteiből, de azt az érzékenységet, amely oly egyedülállóvá varázsolja a felvételeit, hazatérve már elveszíti. Inkább csak alakítja, mintsem éli az anya és a feleség szerepét, s ezt a frusztráló idegenséget, a voltaképpeni otthontalanságot (minden jó művész igazi otthona maga a mű) egy idő után már nem bírja elviselni. Ám ekkor derül ki, hogy minden esetlensége és szerepjátszása ellenére mégis ő tartotta össze a családot. Ő volt a láthatatlan gravitáció, amely nem hagyta eltávolodni a körülötte keringő családtagokat. Nélküle elszabadulnak és kényszerpályára állnak a bolygók. 

S bár elvileg ez az anya filmje lenne, igazán kellemes meglepetést az apát alakító, és az utóbbi időben alig-alig mutatkozó Gabriel Byrne nyújtja. Gene Reed arcán megannyi csalódás mélyíti a ráncokat, és teszi egyre fáradtabbá a tekintetét. Egykor talán jó színész lehetett volna, ha Isabelle karrierje miatt nem hagyja ott a filmezést, és nem lesz középiskolai tanár, szürke untermann. S bár sejti, hogy Isabelle annak idején nemcsak a fotóival hagyta cserben, hanem testileg is csalta, e tekintetben is el-elmenekült a maga háborúiba, s a baleset után végül ő maga is új kapcsolat után néz az iskolában, mégis rá kell jönnie: akkor volt boldog, amikor nem kellett szembenéznie az igazsággal. Amikor azt még nem hívta elő a kényszer. Ott maradhatott az élet negatívján.

Talán csak Jesse Eisenberg alakítása tűnik tompábbnak, mintha eltüntetné őt az idősebbik, megállapodott fiú karaktere, aki még a félrelépésében is jól fésült és kiszámítható. Mintha ez a szerep, „anya és apa kedvenc és megbízható fiacskája” kívánná a legkevesebb erőfeszítést tőle, hiszen az arca és a habitusa, de még a hanglejtése is erre predesztinálja. Ezt álmában is hozza, mint Hugh Grant a zavart pislogást. Az ő drámája talán ezért is lesz súlytalanabb, a figyelmünket sokkal jobban leköti a különc öccse, a kamaszkorával és saját író tehetségével birkózó, a lúzerség szélén egyensúlyozó Conrad Reed (az ígéretes Devin Druid).   

Nem tudom megmagyarázni, de úgy érzem, hogy Trier talán magabiztosabban vitte volna filmre a történetét egy számára jóval ismertebb környezetben, még akkor is, ha az idegenség érzete elvileg a filmbéli cselekmény titkos motorja is. Amerika egy kicsit steril marad a történet mögött. Felismerhető, de mégis karakter nélküli. Ám a néző valahogy még ezzel is nyer, mert amit talán elvesztett a colour local tekintetében (e tekintetben beszédes Trier két „norvég” filmje), azt a rendező számos dramaturgiai és vizuális trükkel pótolja: belső monológokkal, a linearitást okosan tördelő idősíkváltásokkal, álombéli képekkel, szürreális hangulatokkal. Azt az atmoszférát, amit egy hűvös, skandináv kisváros talán csuklóból odatett volna a szereplők mögé, a belső utazás képei vagy szövegei teremtik meg. És épp emiatt nem válik közhelyessé, életszerűen lapossá a film, hanem kap némi költői emelkedettséget és derűt.

A Hétköznapi titkaink nem az a film, ami annyira megragadna bennünk, hogy egy-egy jelenetét hosszan mesélnénk a kocsmaasztal mellett, és órákig vitáznánk egy-egy enigmatikusabb párbeszéde miatt, újabb és újabb jelentéseket tulajdonítva minden gesztusnak. Költészete viszonylag könnyen felfejthető, mégis jó lesz újra és újra megnézni. Mert hangulatában, alig feltűnő sodrásában van valami, ami rabul ejt, és néha pont erre vágyunk. Egy jól magyarázható titokra.