Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MONDJA, EGYRE MONDJA…

Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő / Örkény Színház
2016. márc. 22.
Hát persze hogy a harmincas években és Bécsben járunk, hiszen a bécsi erdő mesél. Hát persze. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

A fekete játéktér kicsit ellene beszél ugyan a bécsinek tartott „gemütlichkeitnek”, de a háttal zongorázó kislány minden esetre édes. Míg meg nem fordul.

Amúgy a zongora szinte az egyetlen díszletelem – járkálnak rajta, bebújnak alá, vagyis tud ez mindent –, hiszen a forgót nemigen nevezhetjük annak, noha az is derekasan teljesít (díszlet: Bagossy Levente). És van néhány szék még, de mindent összevetve mégiscsak a figurákra marad, hogy világot teremtsenek maguk köré és a szemünk elé: bécsit vagy sem, az más kérdés.

Bagossy László rendezésében Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című darabja nem arról a rettenetről vagy rettenetesről szól elsősorban, amire maga a szerző is utal. Nem a „lopakodó fasizmus” a vezérszólam, mint volt nem olyan régen a Zsámbéki Gábor rendezte előadásban. Nem: itt elsősorban egy történetet látunk, sokszereplőset; ki-ki hozza és odateszi a maga néhány röpke jelenetét, és forog-forog az egész, mint valami körhinta.

Vajda Milán, Zsigmond Emőke
Vajda Milán, Zsigmond Emőke

Vagy mint egy nem-néma némafilm: erős zongora-aláfestéssel, ami olykor nem is alá-, inkább föléfestés, mert Kákonyi Árpád futamai legtöbbször atmoszférát teremtenek az entrée-k és az abgangok köré. Miközben nemcsak zongorázik (olykor a zongora alatt fekve, máskor ráhasalva), hanem játszik is, méghozzá remekül: tanú, szemlélő, de olykor tevőlegesen is beavatkozik, színre ránt például egy szereplőt, akinek ott dolga van.

Vagy olyan, mint egy vurstli, egy cirkusz; van porond, és pörögnek a jelenetek, ki-beforognak a szereplők. Bármelyik is, mindegyik előtt és fölött koherens, kompakt produkció, mindvégig élvezetes előadás.

A szereplők: csupa ismerős. Úgy is beszélnek, mint itt, az én szűkebb pátriámban, Budapestnek ezen a faluszerű kis vidékén: Parti Nagy Lajos fordítása egyszerűen friss, mai beszéd, sok-sok rögzült mondattöredékkel, szófordulattal. Az emberek, akik ezt a nyelvet beszélik, közülünk valók és köztünk élnek: a játékboltos, a hentes, a trafikos, az úriasszony meg a valahai katonatiszt; van bennük jó meg rossz, legföljebb a családi ügyeik nincsenek úgy kitéve az aszfaltra, mint Ödön von Horváth darabjában.

Ahol Mariann, a Varázskirály lánya egy hirtelen ébredt elsöprő szerelemmel menekül el a tőről metszett „rendesemberrel”, Oszkárral tervezett házasság elől; noha szerelme, a linkóci Alfréd csöppet sem biztatja erre. Ahol az idősödő, szeretetre vágyó trafikosnő, Valéria így veszíti el – egy időre legalábbis – fiatal szeretőjét, Alfrédot, hogy gyorsan megvigasztalódjon egy még fiatalabbal, a fióknáci Erichhel.

Bagossy László vezényletével flottul terebélyesedik és színesedik a tabló, kiegészül a Bécs melletti Wachauval, ahol Alfréd nagyanyai uralom alatt tartott anyja és az imádott unokáját leszámítva az egész világgal perlekedő nagyanyja lakik; idekerül a gyors szerelem akaratlan gyümölcse, Mariann és Alfréd gyereke is.

De leginkább mégsem a bonyodalmat, hanem a színészeket nézzük, az Örkény Színház remek társulatát: Znamenák Istvánt, aki Varázskirályként egyszerre erőskezű, akarnok apa, és élni vágyó özvegyember; Gálffi Lászlót, aki Kapitányként merev gerinccel mereven ragaszkodik szokásaihoz és a húsnemű megfelelő nívójához; Kerekes Évát, a rebbenékeny félelemből teremtett Anya szerepében, meg Pogány Judit tömbszerűen gonosz Nagymamáját. Meg a kis villanásokat: Bíró Krisztát, ahogy talpig kékben átlibben a „szolganépség” felett mint Nagyságos asszony (jelmez: Ignjatovic Krisztina), a karakteres „tántikat”, Takács Nóra Diánát és Murányi Mártát, akik kórusként követik a mindenkori hangadót, Csuja Imre hazalátogató „amerikását”, és a többieket.

Fotók: Gordon Eszter
Fotók: Gordon Eszter

Megsajnáljuk Oszkárt, ezt a szegény lúzert, pedig hát a lassú mozdulatok és az ejtett hang mögött Vajda Milán szépen mutatja ám az erőszakos embert, akiből tán nőverő férj is lehet, ha tényleg sikerült a jószívű, és végtére a saját korával is megbarátkozó Valéria nagy békítési akciója, amit Für Anikó pompás rezignációval és frissen ébredt altruizmussal vezényel.

Polgár Csaba sármos Alfrédja is itt lófrál a szomszéd utcában, szerencséjére és régi-új kitartójára vadászva; nem erkölcstelen alak ő, csak igen-igen távoli hallomásból tud a morálról, nagyon keveset… Mariann mintegy véletlenül lesz az áldozatává; Zsigmond Emőke igen tehetségesen mutatja ennek a folyamatnak minden fázisát, az örömtelit meg a keserűt is.

Szépen elkap bennünket a forgás, és ugyan semmi gemütlich, mégis kedvtelve nézzük ezt a tablót, csöppet komorodnak a színek, a Maxim-beli mulatozás – Ficza István harsány színekben pompázó Konferansziéja is jó – az alkoholszint emelkedésével bocsánatos bűnbe, ordítós éneklésbe torkollik.

De hát a Deutschland über Allest, ezt éneklik. Lelkesen mind, hiszen ez csak egy nóta, így a Kapitány, a Varázskirály, meg az amerikás is bömböli. Amúgy persze, rendes népek ők; Valéria legyint a karlendítgetős Erichre (Jéger Zsombor e.h.), de azért a zsidókat ő sem szereti, és a többiek sem, meg hát Oszkár szerint az is nagy szerencse, hogy meghalt a kis fattyú, szóval csak úgy, a fű alatt, mégiscsak itt lakik a „rettenetes”, a sok jó, vagy legalábbis jóból-rosszból átlagosra gyúrt ember között, Bécsben, a harmincas években, vagy máshol, máskor. Amikor ezeket a sorokat írom, éppen Brüsszelben.
 
Az előadás adatlapja a port.hu-n található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek