Janis – A Janis Joplin-sztori
2016.03.17.

Nem Janis Joplin legendájáról, hanem a texasi lány magányáról szól Amy Berg dokumentumfilmje. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

„25 ezer emberrel szeretkezem a színpadon, mégis egyedül megyek haza.” Állítólag Kris Kristoffersonnak, egynyári szeretőjének panaszkodott így Joplin, aki nem mellesleg az énekesnő legnagyobb slágerét, a Me & Bobby McGee-t írta. Janis, aki Amerika mélykonzervatív vidékén, a Port Arthur nevű texasi kisvárosba született, sosem tudta levetkőzni a gyerekkori kitaszítottságból és a mély szeretethiányból fakadó boldogtalanságot. Az iskolában kiközösítették, mert nem utálta „a négereket” és felszólalt a szegregáció ellen, az egyetemen pedig, ahol botrányt okozott azzal, hogy melltartó nélkül járt a művészeti kurzusokra, a kampusz legrondább férfijának választották.

A sanyarú gyerekkor persze még senkit nem tesz művésszé. Forradalmivá azzal a szenvedéllyel vált Joplin, amivel megénekelte a magányt és a vágyat, amit nőként érzett. Zenéje, ha klasszissá is érett az évek során, nem volt zenetörténeti jelentőségű, mint haverjaié: Jimi Hendrixé, John Lennoné, vagy Jim Morrisoné. Hol pszichedelikus, hol soulos blues-rockot játszott, korhű, savas ízekkel, a fekete példaképektől, Otis Reddingtől, Bessie Smithtől tanult, ugyanakkor zsigerből jövő technikával. Művészete akkor teljesedett ki, amikor véletlenül túl tiszta heroint lőtt be magának 1970 őszén: a becenevét viselő és halála után megjelent lemezen, a Pearl-ön még több arcát mutatta, és letisztultabban, túlkapásoktól mentesen énekelt. Paul Rothschild produceri irányítása alatt szupersztár vált volna belőle.

Aki Joplinról ír, gyakran emlegeti: az ő esetében érdemes különválasztani a magánembert a legendától. Nem azért, mert a hippitársaságban felszabadult, nagyszájú és pimasz Joplin ne lenne azonos a szorongó, sírdogáló, a szüleinek bocsánatkérő leveleket írogató Janisszel. Nem. Az is ő volt, aki felborogatta a női popsztárokra osztható szerepeket, és az is, aki másra se vágyott, mint egy megbízható férfi szerelmére. Csak épp más a jelentősége a két alaknak. Zenetörténeti relevanciája a legendának van: a színpadon álló, fesztelen Joplin szakított azzal a hagyománnyal, hogy a fehér női sztároknak aranyosnak, jól neveltnek kell lenni, és hogy előadásuk nem lehet szenvedélyesen szexuális, csak – a férfiak számára kívánatosan – szexualizált. Hogy nem lehet kócos hajjal, slampos külsővel színpadra állni; hogy nőnek nem lehet úgy, olyan fájón kitárulkozni, ahogy rekedt hangjával Joplin tette.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Dokumentumfilmjében Amy Berg is szétválasztja a kettőt, és dönt: őt nem annyira az új utakra tévedt előadó, mint inkább a mélyen sérült Janis érdekli. Filmjéből így hiányoznak a szakértők, akik öltözködésről, énektechnikáról, művészetről alkotnának véleményt, és a karriertörténetből is csak a kötelezőt mondja fel a film attól kezdve, hogy Joplin magára talált a Big Brother & the Holding Company-vel, csúcsra ért a ’67-es Monterey Fesztiválon, majd szólókarrierbe kezdett és Rothschilddel összerakta a négyszeres platinalemezzé váló Pearlt.

A Janis – A Janis Joplin-sztori kereken és korrekten összegzi tehát az életutat, ugyanakkor menthetetlenül konzervatív film, melyet véletlenül sem zavarnak meg a legutóbbi felkapott zenés dokut, a Cobain: Montage of Hecket jellemző vizuális innovációk, animációs betétek vagy dinamikus montázsok. Cserébe intimitást kapunk, szeretők, barátok, testvérek és zenésztársak elevenítik fel emlékeiket, és egy másik énekesnő, Cat Power olvassa fel Joplin leveleit. „Olyan vagyok, mint egy teknős, ami a megkeményedett páncélja mögött rejtőzködik” – énekelte Joplin a Turtle Bluesban, és Amy Berg e mögé a páncél mögé les be, és talál számos szívtépő részletet a magányról, ami a nőként megélt szabadsággal járt. Gyűlnek, csak gyűlnek a rossz kimenetelű szerelmi csalódások, amelyek kinézete, karcos jelleme, vagy épp drogozása miatt érték Joplint. Az énekesnő súlyos alkoholizmusa és heroinfogyasztása is arra szolgált, hogy tompítsa az egyedüllétet, főleg a koncertek után, amikor elpárolgott a színpadi eufória, a zenésztársai hazavitték a groupiekat, ő pedig heroinista barátnőivel maradt.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A kétségeivel küzdő, szomorú Joplint filmes portré még nem mutatta fel ilyen élesen. A szülőknek írt, tisztelettudó levelek árnyalják elsősorban Berg Janis-képét, melyekben Joplin folyvást magyarázkodott az ellenkultúrát értetlenül figyelő szüleinek. Egyik levelében azt írja: meggyőződése, hogy az ambíció szeretethiányból fakad. Sokatmondó részlet, és nem kell gyakorló pszichológusnak lenni ahhoz, hogy lássuk a tragédiát, miszerint az ellenkultúra ikonja soha nem tudta maga mögött hagyni a kívülállás okozta frusztrációt. Dick Cavett műsorában még a rá jellemző vagánysággal és humorral meséli, hogy visszamegy Port Arthurba az érettségi találkozóra, a helyszínen viszont az első riporteri kérdésre megtörik, zavarba jön, és a kavargó érzelmektől dadogva inkább nem kommentálja, mit jelent neki szülővárosa.

A film jobb pillanataiban tökéletesen érzékelteti a Joplin személyiségében feszülő kettőséget. Csak a zárás tűnik túlzottan szomorúnak, ahogy a stáblista alatt gombóc kúszik a torokba, mert siratni kell az eltékozolt tehetséget. Végszónak inkább egy anekdota kívánkozik ide, ami történetesen igaz is. Joplin halálával 1500 dollárt hagyott a barátaira, hogy ne gyászolják, dobjanak össze inkább egy partit. Érezzék jól magukat, és tegyék fel, mondjuk, a Cheap Thrills-t, ezt a koszos, egyenetlen remekművet.

A belépőkre csak annyi volt írva: a piát Pearl állja.
 
Szerző: Soós Tamás