Le Poème Harmonique, Capella Cracoviensis
2016.03.15.

A Müpa idei Régizene Fesztiváljának első külföldi vendégszereplői a március 2-i nyitó nap második hangversenyén fellépő francia Le Poème Harmonique és a lengyel Capella Cracoviensis voltak. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A hangszeres, illetve a vokális együttest az előbbi művészeti vezetője, Vincent Dumestre vezényelte. Ha a teljes, ötnapos fesztivál vezérfonala a francia barokk zene volt, ez a koncert az egész korszak egyik súlypontjára, a fénykor két óriásának emblematikus egyházzenei műveire koncentrált. Két rövidebb világi-instrumentális sziporkát követően Marc-Antoine Charpentier és Lully Te Deumát adták elő, öt énekszólista: Amel Brahim-Djelloul és Claire Lefilliâtre (szoprán), Marcel Beekman (haute-contre, nem pedig kontratenor, ahogyan a műsorfüzet írja), Jeffrey Thompson (tenor) és Benoît Arnould (basszus) közreműködésével.

Vincent Dumestre
Vincent Dumestre

A francia együttes, amelyet Benjamin Lazar emlékezetes Úrhatnám polgár-rendezésének közreműködőjeként emelt szárnyára a világhír, legutóbb egy másik mozgalmas produkciójával, a Barokk karnevállal vendégszerepelt Budapesten. Ha jól emlékszem, a mostani volt az első magyarországi hangversenyük, amelyet a tiszta zenének szenteltek; előrebocsáthatom, ezen a téren is igen magas színvonalat nyújtva.

Lully lovassági fanfárja és a nagyszerű motettáiról ismert Michel-Richard De Lalande caprice-ának részletei a franciás atmoszféra megalapozását szolgálták; amúgy Charpentier legismertebb Te Deumának (H 146) jól ismert Prélude-je önmagában is sziklaszilárd kiindulópontja a darabnak. Egyébként ez a kompozíció vagy másfél évtizeddel későbbi Lully – végső verziójában legutolsó – remekénél, dramaturgiai szempontból azonban teljesen indokolt volt őket ebben a sorrendben előadni. A koncert egyik emlékezetes erénye volt ugyanis, hogy világosan megmutatta a két oly jellegzetes zeneszerző-arculat eltérő karakterét; szó sem volt (francia) egyen-barokkról, ehelyett valódi műegyéniségeket ismerhettünk meg. Például hallhatóvá váltak olyan olasz korabarokk reminiszcenciák, amelyek az olasz születésű Lullyhez képest talán még hangsúlyosabbak az Itáliát felnőtt fejjel megjáró Carissimi-tanítvány, Charpentier esetében, elsősorban a kórustételekben. A két Te Deum egyébként a felszínen is eltér egymástól azáltal, hogy a Lullyé szinte teljesen egybekomponált, hatalmas lélegzetű darab, míg Charpentier a későbbi barokk oratórium módjára különálló, kontrasztáló karakterű és előadó-összetételű tételeket komponál.       

A felszín alatt azonban ugyanolyan jelentősek az eltérések: Charpentier szemérmesebb, introvertáltabb, elmélyültebb zeneszerzői alkat, míg Lully világa ragyogással teli, extrovertált, sőt érzéki; ugyanolyan festői, mint egy Utolsó Ítéletet ábrázoló oltárkép.

Marcel Beekman
Marcel Beekman

Dumestre keze alatt a két mű a lehető legnagyobb autenticitással, szövegi és zenei érzékenységgel öltött testet. A zenekar csiszoltan, kiegyensúlyozottan, homogén hangzással játszott – bár voltak némileg gyengébb és erősebb pontjai. A különböző hangszereket virtuóz módon váltogató fafúvósok közül – még egy igazi rankettet is megszólaltattak! – az oboán játszók némileg halványabb teljesítményt nyújtottak; barokk trombitások viszontr ritkán tudnak olyan intenzív fényözönt felidézni, mint amilyet a Le Poème Harmonique művészei ránk zúdítottak. A bensőséges charpentier-i pillanatok közül emlékezetes maradt a „Te ergo quesumus” kezdetű szopránária a két éterien és kristálytisztán szóló furulyával, s mindenekelőtt a darab „utolsó előtti” pillanata, a csodálatos bensőségességű „Dignare, Domine”.

A kifejezetten kulturált és a második félidőre dinamikailag is felbátorodó kóruson kívül a Lully-előadással kapcsolatban kell beszámolnunk a hangverseny legnagyobb élményéről, egy valóságos előadói csodáról, a darabban gyakran külön előadói csoportként kezelt három férfi énekes teljesítményéről. A tercettet a makulátlan tisztaság jellemezte nemcsak az intonáció, hanem a hangzás minősége szempongjából is. Különösen a ráadásként meg is ismételt „Miserere” szakaszban szólaltak meg olyan földöntúli finomsággal és érzékenységgel, olyan felfénylő belépésekkkel, disszonanciákkal és oldásokkal, amelyek a koncertet ünneppé tették a jelenlévők számára. Különösen, hogy az egyenlők között is első Marcel Beekman a francia barokk zene legkülönösebb virága, az haute-contre-éneklés magasiskoláját mutatta be, nagyszerű zenei kvalitásai zenei mellett olyan abszolút töretlen, erőlködésmentes, fényes és mégis olvadékony hanggal, amelyhez hasonlót még soha máskor nem hallhattam.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2016. március 2.