Amnesia
2016.03.09.

Nem is az a baj, ha egy viszonylag megbízható iparos hosszú filmcsendet követően hirtelen érzékeny téma után nyúl. Az sem, ha mindez alig másfél óra. De ha egyetlen eredeti ötlete sincs, akkor ez lesz életünk leghosszabb nyolcvan perce. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Mindenkinek vannak rémálmai. Az enyém, ha a magyar Szomszédok és a nyugatnémet Derrick találkozik a vágóasztalon, hogy a holokausztról kezdjen beszélni komoly képpel. Miközben Harry megbilincseli a láthatóan bűnös Müllernét, addig Vágási Ferenc a kamera felé fordul, és a túlélők felelősségéről kezd beszélni egyszerű és velős mondatokban. Majd mindenki roppant módon elgondolkodik. Barbet Schroeder filmje igen közel jár ehhez, azzal a különbséggel, hogy az Amnesiában még annyi izgalom sincs, mint egy Derrick epizódban volt annak idején. 

Ibizán, a giccsesen gyönyörű tengerparton él immár negyven éve, a mondjuk így, rejtélyes Martha (Marthe Keller), aki nem tűri házában a villamosságot, petróleumlámpával és gyertyával világít, és elemes magnóról hallgat komolyzenét. Német, ám nem szívleli a német beszédet, ezért főként angolul társalog, és elvből nem ül bogárhátúba. Innen is tudjuk, hogy a hatvan felé járó Martha életében olyan szörnyű titok lappang, amelyet még a Maradj talponban! is meg lehetni fejteni tíz másodperc alatt. Békés élete mégis felfordul, amikor a szomszédba Jo (Max Riemelt), egy 25 éves DJ érkezik, hogy zenéjével megváltsa a világot.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A szüzsé alapján még azt is gondolhatnánk, hogy mindez egy eredeti vígjáték is lehet, ám higgyék el nekem, nagyon nem az. A helyzet ennél jóval drámaibb. Csakhogy Schroeder filmjét sajnos egy pillanatig sem lehet komolyan venni, mert számos rendezői ügyetlenség teszi kínossá, majdhogynem nézhetetlenné. Talán az még nem lenne baj, ha, finoman fogalmazva, Martha és Jo között nem szikrázik a levegő, a szerelem ugyanis az isteni akaratnál is kifürkészhetetlenebb, és igen, olykor valóban történnek csodák. Csakhogy Keller és Riemelt párosánál még a néprajzi múzeum is nagyobb erotikus kisugárzással bír, és az is súlyosbítja a helyzetet, hogy képtelenek felépíteni egy ébredező szerelmet, mert a kedélyességen túl semmilyen más érzelmi állapotot nem tudnak visszaadni hitelesen.

Ebben a tekintetben az Amnesia sajátos versenyben van saját magával: nem tudni, melyik jelenet kínosabb, amikor Martha horgászás közben incselkedve beborítja az úszni nem tudó fiút a vízbe (csak úgy), amikor Martha két perc gyorstalpaló után már ihletetten tekergeti a dj-pult potmétereit, vagy amikor az Ammesia klubban sikerre viszi Jo tucatzenéjét. Arról nem beszélve, hogy mindkét színésznek meg kellene tiltani, hogy zenére táncot imitáljanak, mert ilyen sután még vidéki lakodalmakban sem láttam mozogni senkit. Mármint józanul.


És ez még rosszabb lesz, amikor az Amnesia megpróbál elmélyülni. Martha személyében ugyanis az engesztelhetetlen német lelkiismeret csap össze Jo anyjával, aki viszont a továbblépés stratégiájának szószólója, orvosként úgy „gyógyítja” a társadalmat, hogy leginkább előre néz. Martha ebben annyira következetes, hogy tagad mindent, mi német: hazáját, nyelvét, kultúráját. Engesztelhetetlenül gyűlöl, mert a humánum és a hazaszeretet közül habozás nélkül az elsőt választja. Magyar nézőként ez nem lenne mentes a tanulságoktól, hiszen nálunk a szembenézést olykor hazaárulásnak minősítik, de a menekültáradat kapcsán is lenne aktuális üzenete. Már ha a „vita” nem lenne papírízű, felületes és élettelen, a legrosszabb tévéjátékokat idéző. A nyelvváltásban is megbújik a katarzis lehetősége (amikor Martha németül szólal meg, így „ismerve” be és vállalva fel újra identitását), ám ez is teljesen következetlen marad. Vajon a beismerés másnapján miért váltanak vissza újra angolra maguk között? 

A filmet Bruno Ganz jelenléte sem menti meg, pedig majdnem ugyanennyi idő alatt képes volt emlékezeteset alakítani Az eltűnés sorrendjében, de még az Ismeretlen férfiban is. A drámainak szánt története, a fájdalmas múltidézés, amely egészen más fénytörésbe helyezi az unokája, az őt addig rajongásig szerető Jo szemében, mentes minden feszültségtől. Schroeder olyan görcsösen próbálja érzékeltetni, hogy itt és most világok csapnak össze, múlt és jelen, szembenézés és felejtés, bűn és bűnhődés, hogy végül teljesen jelentéktelenné válik. Egy kicsit tán még komikussá is. Mintha csak egy régi sütemény receptjét osztaná meg hüledező hallgatóságával. (Tényleg csak két kanál cukor kell a piskótába, kapott a szívéhez Müllerné.)

Barbet Schroeder eddig jobbára korrekt iparosként tűnt fel, kevésbé megjegyezhető thrillerek készítőjeként. Talán a Kísérleti gyilkosság maradt a legemlékezetesebb ezek közül, hiszen lényegében ez indította el Ryan Gosling karrierjét a hidegvérű, unalomból gyilkoló kamasz szerepében. Utolsó filmje óta (a Velencében Arany Oroszlán-jelölésig eljutó Inju – A fenevad árnyékában) hét év telt el, s úgy tűnik, a hetvenöt éves direktor és forgatókönyvíró időközben egyszerűen elfelejtette szakmája alapvető fogásait. Filmje a nyolcvanas évek tévéjátékainak és -sorozatainak nyelvén beszél, és minden kockáján érződik, hogy idegen maradt számára a választott téma. Csupán illusztrálja, és nem beszéli el a történetét. Ügyetlenek és szájbarágósak a legfontosabb jelenetek, könnyfakasztóan giccses a keretes történet, talán csak egy szempontból képes felmutatni némi részeredményt: csap némi reklámot az ibizai tengerpartnak.

Ha elfogadjuk azt az esztétikai alapelvet, hogy az igazi művészet egy kicsit mindig bosszantja a befogadóját, akkor az Amnesia valójában csúcsteljesítmény. Kár, hogy csak az elszalasztott lehetőségek tekintetében. 
 
Címkék: Mozipremierek 2016