Fekete Gyula: Egy anya története / Budapesti Operettszínház
2016.03.08.

Fekete Gyula operája egy végtelenül tragikus történet, valamivel könnyebb zenével. Pedig fontos témáról szól. Az viszont kiderül belőle, hogy miért nincs az igazi csipkebokroknak kezük. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Van egy jelenet a Forrest Gumpban, amikor a kis Forrest alacsony IQ-ja miatt nem kerülne be a rendes iskolába, ezért az anyja mindent megtesz, hogy végül felvegyék a fiút: lefekszik az iskolaigazgatóval. Fekete Gyula operája is megszólal az egyedülálló anyák nehéz helyzetének máig aktuális témájában, még ha zavarba ejtően távoli megszemélyesítésekkel is.  Az anya, aki halott kisfia visszaszerzésére indul, az Éjjel, egy Tóval és egy Csipkebokorral találkozik az úton, és hogy továbbhaladhasson, folyamatosan prostituálódnia kell: orálisan, nővel, férfival, szégyenkezve, öröm nélkül. Kálváriájának vége nem a halál, hanem a kiégés: a záró jelenetben az anya a földön fekszik, nyitott szemmel.

Dolhai Attila, Frankó Tünde
Dolhai Attila, Frankó Tünde

Súlyos téma, melyhez az opera nyelve az érzelmi többlettel tudna többet adni, mint egy újsághír vagy publicisztika, de valahogy mégsem jön át ez a többlet. Már eleve gyanús, hogy a művel foglalkozó írásoknak rendre meggyűlik a bajuk a műfajjal: operának, musicalnek, a legmerészebb tollforgató requiem-drámának nevezi, ha ugyan létezik ilyen. Fekete Gyula zenéje pedig mindenki szerint „érthető a nagyközönségnek”, bár ha ennyire érthető mindenkinek, akkor ideje lécet emelni. Legalábbis így éreztem, amikor sokadszor énekeltek egy kórust, négyen unisonóban – ez a lekezelő zenei egyszerűség inkább maradjon meg a popzenének és a többi instantművészetnek. Természetesen voltak Fekete Gyula zenéjében egészen magával ragadó részek, fülbemászó és fülben maradó dallamok, de éppen a kihívás élménye hiányzott a befogadói aktusból.

Zsótér Sándor rendezése sokat ígér, Ambrus Mária díszlete impozáns. Ladányi Andrea koreográfiáját értem: a szereplők elgondolásában állandó mozgásban vannak, az élet nem áll meg egy anya tragédiája ellenére sem. Mégis, alig komolyan vehető a Tó, ahogy állandó kézmozdulatait ismételgeti, a Csipkebokor szintúgy össze-vissza hadonászik, ahogy belekap a szél (na, ezért nincsen kezük). A dráma tragikus részei megfelelően kényelmetlenek a néző számára – és ez így van rendjén. A közönség soraiban ugyanis sziszegés és sűrű fészkelődés kísérte a színpadon megjelenő szexuális aktusok imitációit, volt, aki rögtön haza is ment, pedig hát nem lenne mit szépíteni. Mégis szépített a produkció – újat ugyanis csak az egyedülálló, elvált vagy özvegy anyák védelmében tudott mondani, ám ahhoz, hogy ez az üzenet erőteljesebben érjen célba, érdemes lett volna levetni az „Andersen-meseopera” álarcát, és felvállalni a tragédia – tragikus opera – műfaját. És akkor a prostituálódás motívuma, amely legalább képes arra, hogy kimozdítsa a nézőt a komfortzónájából (vagy nem ez a cél?), nem sikkad el annyira, hogy az összes kritikus szó nélkül elmenjen mellette.

Fotók: Gergely Bea. Forrás: PORT.hu
Fotók: Gergely Bea. Forrás: PORT.hu

Nem szabad elvitatnom, hogy mennyire megrendítő a műben uralkodó közöny és érzéketlenség, amely az anya szenvedését kísérik. A Halál sem mélyen pulzáló, fekete hangú basszus, hanem egy tenor, Dolhai Attila, karcsúsított, könnyed nyári öltönyben. Aki viszont alig bír megbirkózni a szerep hangi követelményeivel, megoldásai elnagyoltak és alaktalanok. Van ebben a jóvágású Hádészban valami, ami nagyon is kiszolgálja az ember általános tetszését mindenféle halálvágy iránt. Az anya alakja pedig általános szimpátiára talál, megformálója Frankó Tünde, akinek a szöveg nehéz értésén kívül mást nem panaszolhatok fel: erőteljes színpadi jelenlét és drámai hang, és akkor is átható erejű, ha cselekmény végtelenül elnyomja és megalázza. Nádasi Veronika (Éj) üde foltot jelent, a könnyebb stílust képviseli énekhangja, és kiválóan működik együtt a zenével. A Tó szerepében Lukács Anita, koloratúrszopránja egy nagyobb teremben szólalt volna meg ideálisan, de ez is csak hangjának erősségét dicséri. Langer Soma (Csipkebokor) túl darabos ahhoz, hogy el lehessen merülni énekében, Blazsó Domonkosra viszont lehetett számítani a Sírásó melankolikus szólamaiban – jelenete az anyával különösen erős volt. Az Operettszínház zenekarán és Balassa Krisztián karmesteren sem múlott: igazságtalan lenne, ha elfelejteném, hogy számos zeneileg kiváló pillanatot is megélhetett a Zeneakadémia közönsége a Solti-teremben.

Több fókuszáltsággal és bátorsággal többet adhatott volna ez az opera/musical: az Egy anya története merészebb jelenetei pedig már az előadás alatt megoldotta a nyelveket, szabad tehát megdöbbentőbb történetekkel operaszínpadra állni. Főleg, ha a nők helyzete ennyire forró vitatéma az utóbbi években, évtizedekben.

Az előadás adatlapja a PORT.hu oldalon, itt található. 

Szerző: Csabai Máté