Beszélgetés Kerényi Miklós Gáborral
2016.03.03.

Regnálása alatt hungarikum lett a Budapesti Operettszínház, amit a három cikluson át igazgató, azt a negyedikben művészeti vezetőként irányító Kerényi Miklós Gábor szívesen megmutat a világban is. Előadásaikat évente közel százezer néző látja külföldön. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: A napokban mutatják be Michael Kunze és Lévay Szilveszter darabját, a Marie Antoinette-et az ön rendezésében.  A bemutató előtt rendhagyó történelemórákat tartott a budapesti Szent István Gimnáziumban. Közönségcsalogatásnak szánta?

Kerényi Miklós Gábor: Mindig nagyon foglalkoztatott, hogyan lehet a fiatalokat a színház, az irodalom és történelem felé fordítani, mert szerintem ez a világ és az élet fontos része.  Színházvezetői szándékom is mindig az volt, hogy olyan darabok kerüljenek színre, amelyeknek nagyon komoly történelmi vagy irodalmi olvasata van, legyen ez musical, operett vagy prózai előadás. Ha végignézi az elmúlt tizenöt év musical programját a Budapesti Operettszínházban, világosan látszik, hogy nem Broadway-sikerekre törekedtünk: olyan darabokat választottunk, amelyeknek valamilyen üzenete van, ami a fiatalok számára is nagyon fontos.

Kerényi Miklós Gábor
Kerényi Miklós Gábor
R: Ezért mutat be történelmi témájú darabokat is? A múltból keresi a választ a mában fölvetődő kérdésekre?

KMG: Szerintem a történelem azért fontos a számunkra, mert állandó párhuzamokat, üzeneteket találunk a mára vonatkozóan, hogy minek mi a következménye, mi hova vezet. Ebben a darabban nagyon fontos, mi és hogyan történt a francia forradalomban. Ezt érdemes végiggondolni, mert általános, sőt olykor téves információk vannak a fejünkben a Bastille lerombolásától kezdve Robespierre személyiségéig, arról, hogy egyáltalán mit jelentett a francia forradalom és milyen következményei voltak.

R: Mennyire hű a történelemhez a darab? A színház szabadon bánik a tényekkel, és persze nem is dolga a valós események megismertetése.

KMG: Ahogy Lévay Szilveszter más darabjainál, a történetnek vannak valós és fiktív részei, sőt van benne ezotéria is. Ugyanakkor szemléletmódjában nagyon korszerű a darab: beszél a tömeg csőcselékké válásáról, az első bulvárújság megjelenéséről, ami befolyásolta a politikát és a történelmi eseményeket, és arról, hogyan lehet manipulálni az embereket. Az első nagy karaktergyilkosság Marie Antoinette-hez kapcsolódik a híres nyaklánctörténettel, amit Szerb Antal nagyszerű regényéből is ismerhetünk. Ezekkel a kérdésekkel érdemes foglalkozni, mert ma is szembetalálkozhatunk hasonló történetekkel.

R: Mire gondol?

KMG: Arra, amit az előbb mondtam, de hozzátenném, hogy talán a darab egyik legfontosabb kérdése az idegengyűlölet: Marie Antoinette-et gyűlölik Párizsban, mert osztrák. Ha az ember végiggondolja mindezeket a kérdéseket, rájön, hogy a világban nem változik semmi.

R: Ezért választotta ezt a darabot? 

KMG: Igen, és egész őszintén azt gondolom, hogy Marie Antoinette története izgalmas téma. Egyik oldalon a szépség, a divat, a nőiesség jelképe, ugyanakkor az emberi kiszolgáltatottságé is, amibe bárki belepusztulhat, ha olyanná válik a világ. A darab egy nagysikerű japán regényből íródott, ahol a királynőnek van egy féltestvére, akiből forradalmár lesz. A történet nagyjából kettejük sorsát, egymáshoz való viszonyát mutatja be. Mostanában lehetett olvasni Axel Fersen gróf történetéről, aki közeli viszonyban volt Marie Antoinette-tel. A gróf személyisége egyébként is nagyon érdekes, annak a Gustav királynak volt a jó barátja, aki a stockholmi színházat alapította, akiről Verdi Álarcosbálja szól, és akit (mármint Fersent) aztán 1810-ben agyonvernek egy tüntetésen.

Rendhagyó történelemóra
Rendhagyó történelemóra
R: A rendhagyó történelemórán is ezekről a kalandokról mesélt a Szent István Gimnáziumban? Magával vitte a színház sztárjait is, mert Homonnay Zsolt vagy Vágó Bernadett sokkal izgalmasabb a tizenévesek számára, mint Axel Fersen az 1800-as évekből.

KMG: Komoly figyelmet szenteltek annak, hogy ott vagyunk, úgy éreztem, hogy jönnek velem abban a történetben, ami erről a világról szólt…  És nyilván azt is nagyon szerették, amikor időnként énekszámokkal megszakítottuk az előadást, ami tematikailag illett ahhoz, amiről beszéltem. Jól szokott menni nekem az ilyenféle beszélgetés a fiatalokkal. 

R: Olyan műfajban rendez, ami mára sokat veszített a fényéből és népszerűségéből, az operettben…

KMG: Világéletemben sok musicalt rendeztem, ezek mellett persze operát és operettet is, és mindig arra törekedtem, hogy ezek korszerű előadások legyenek. Nem hiszek abban, hogy egy műfaj korszerű vagy régimódi, azt gondolom, hogy a műfaj önmagában semmit nem jelent. Az, hogy operettet ma nem ír senki, önmagában nem különös. Görög drámát sem ír senki, sőt Shakespeare stílusában sem írnak, mégsem kérdőjelezzük meg a nagyságukat.  Csak az előadás számít, hogy korszerű vagy nem, érdekes vagy kevésbé az. Büszke vagyok rá, hogy a mi közönségünkben nagyon sok a fiatal: a hajdani ötről harmincöt  százalékra nőtt mára az arányuk. Miközben azt gondolom, hogy a közép korosztályt kell meggyőzni, hogy az a propaganda, amit ők hallottak az operett elavult, poros mivoltáról, az csacsiság. Szerintem az operettnek van olyan része, ami érettebb korban élvezhető. Az operett kiegyensúlyozottabb szemléletmóddal beszél a szerelemről, amihez a zene is letisztultabb, klasszikusabb hangzású.  

R: Főpróbahéten vagyunk, mégis békésen zajlott a próba. Meggyőzhető vagy inkább diktatórikus vezető?

KMG: Ha valakinek megfelelő érvei vannak, sok mindenre rábeszélhet, de persze nem minden helyzetben. Egy főpróbahéten, amikor száguldunk egy vonaton, már senki ne dumáljon, ott egy irányba megyünk, nincs kihajolás az ablakon.

R: Hosszabb ideig rendezett az Operaházban. Amikor lett egy „saját színháza”, az Operettszínház, másfajta szemléletmódra volt szükség?

KMG: Számomra a zenés színház zenés színház, a színház az színház. Semmilyen rangsor nincs. A sikeres operaelőadásaimra azt mondták, hogy musicales, a musical előadásokra ráfogják, hogy operás, a prózai előadásaimnál azt kérdik, miért van benne annyi zene… Én totális színházban gondolkodom. A Faustról vagy a Hoffmann meséiről az Operaházban – mindkettő nézőrekordokat döntött – a szigorú kritikus azt írta, hogy nagyon musicalszerű a rendezés. Pedig csak kifejtettem a zeneszerző által beleírt viszonyokat. Mindig nagy izgalommal futok neki annak a rejtvénynek, hogy mi is zajlott az alkotó lelkében, amikor megírta a zenét.

Jelenet a Marie-Antoinette című előadásból
Jelenet a Marie Antoinette című előadásból. Fotó: Gordon Eszter
R: Három cikluson át volt az operettszínház vezetője, a negyediket végül nem vállalta.

KMG: Szerintem egy színháznak tigris típusú gazdaságként kell működnie, ami erős, vad és győztes. Van a hangyatípus, ami kicsi, szorgalmas, van a gazella, ami gyors, könnyed, de törékeny, és van a dinoszaurusz, ami nehézkes, szinte mozdulatlan. Az én időszakomban az Operettszínház nagyon nehéz helyzetben volt, rendkívül alacsony, 13 százalékos volt az állami támogatás, nem nagyon lehetett kísérletezni. Azt az irányt, ami sikeres lett itthon, külföldön, nem lehetett kockára tenni tíz év után sem. Végül a harmadik ciklus után alakult ki az a lehetőség, hogy a színház menedzsere, Lőrinczy György, aki a legjobb barátom, átvegye a színház vezetését, én pedig művészeti vezetőként dolgozzam tovább.

R: Van különbség a tevékenységét illetően, vagy csak helycsere történt?

KMG: Óriási a különbség, hiszen nekem most már csak a színház művészeti irányítása a dolgom, a lobbitevékenység, lebonyolítás, és még ezer dolog, mind a főigazgatóé. Persze mindent megbeszélünk, mert mindig is úgy dolgoztunk, hogy ő kicsit belebeszélt a művészetbe, most is, és ez nagyon jó, és persze én is belebeszélek az irányításba, ami szintén nagyon jó. Nekem ez igazából egy nagy ajándék, mert szinte csak a művészettel foglalkozhatok.

R: Változott a színház helyzete a váltás óta?

KMG: Nagyon jó irányba mentünk előre. Az Operettszínház nemzeti intézmény, hungarikum lett, beépült a köztudatba. Átkerültünk a minisztériumhoz, jelentősen nőtt a színház támogatása. Komoly értéket képviselünk nemcsak itthon, de külföldön is. Nagyon sokfelé jártunk Izraeltől Azerbajdzsánig, most éppen Münchenbe megyünk a Csárdáskirálynővel. Még erőteljesebb lett a színház menedzselése, mindenféle szempontból jobb helyzetbe kerültünk. Persze ehhez kellett a színház nagyon jó teljesítménye.

R: Más színházak is jól teljesítenek, mégsem kerültek ennyire szerencsés helyzetbe…

KMG: Ezt a kérdést érdemes azért jól végiggondolni. Amikor átvettem az irányítást, a színház 200 előadást csinált egy évben, most 650-et. Akkor 180 embernek adott kenyeret, ma 550-nek. Annak idején 13 százalékos állami támogatással működött – a prózai színházak többsége jóval magasabb támogatottságú -, most már mi is eljutottunk talán a 25-ig. Rengeteget turnézunk, egy évben legalább százezer külföldi néző lát bennünket. És akkor ezt fordítsuk le arra, hogy mit jelent ez országimázsban, mit jelent Budapestnek, hányszor írják le az újságok az ország nevét. Nagyon komoly eredmény, amit elértünk az elmúlt időszakban. Nagyszerűnek tartom azt, hogy fantasztikus alternatív előadások születnek, amelyek sikereket aratnak a fesztiválokon, és látja őket 120 néző, három előadáson 360, és jó, hogy az újságok szalagcímekkel mindig beszámolnak erről. A mi előadásinkat megnézi negyvenezer ember Winterthurban, és ők azzal mennek ki az előadásról, hogy Budapesten jó színházat csinálnak, és ez az a hely, amit lehet szeretni. Én ezt nem nézném le, miközben sokan úgy gondolják, hogy ez nem komoly eredmény.

A képek forrása: Budapesti Operettszínház
A képek forrása: Budapesti Operettszínház
R: Kicsit sértettnek tűnik… 

KMG: Én? Nem, egyáltalán nem vagyok sértett, csak mosolygok azon, hogy azt, amit mi csinálunk, néhányan mennyire lekezelik. Pedig a zenés népszínház tömegeket vonz, és sokkal értékesebb, mint, mondjuk, a televíziós csatornák valóságshow-i. Ahhoz pedig, hogy a nézők bejöjjenek a színházba, olyan eszközöket kell használni, ami sokakat vonz.

R: A népszínház a maga terepe?

KMG: Már az Operaházban is fontosnak tartottam, hogy az én előadásaimat nézzék. Soha nem akartam a három kritikusnak vagy a tíz barátomnak színházat csinálni.

R: Azt másképp csinálná?

KMG: Persze, bármikor tudnék olyan előadást létrehozni, ami a kritikusoknak vagy a barátaimnak szól. Ez szakmai kérdés. Mesterségbeli tudás, szemléletmód. Én viszont azt szeretném, ha mindenki látná az előadásaimat, értené, valamit megérintene a lelkében. A nagyon gazdag érzelmi expresszionizmusban hiszek.

R: A beszélgetés végén az derül ki, hogy ebben a túlpolitizált világban, ahol a jó színházak többsége napi gondokkal küzd, az Operettszínház a béke szigete.

KMG: Nem ezt mondtam, hanem azt, hogy mások a lehetőségeink, mint korábban. A színháznál a hatalmi kérdésekhez való viszony mindig fontos.  A jó prózai színház alapvetően szemben áll az éppen regnáló hatalommal, de legalább kérdéseket tesz föl. A zenés színház ebből a szempontból más helyzetben van. Amikor vezető voltam, különösen az első időben azt lehetett látni, hogy a különböző páholyokban különböző politikai pártok képviselői ültek. És annak ellenére élvezték az előadásokat, hogy ezek gyakran a gondolati szabadság, a demokrácia, a tolerancia kérdéseit feszegették. Azt gondolom, hogy ha mindezt kellő érzelmi gazdagsággal, határozottsággal fogalmazzuk meg, akkor ezt mindenféle hatalom el tudja fogadni.