Egy háború
2016.03.03.

A legjobb idegen nyelvű film az Oscar legfontosabb kategóriája, mivel Hollywood már a jelöléssel is olyan külföldi mozikra irányít megérdemelt reflektorfényt, amilyen például ez a rendhagyó dán háborús dráma. CSIGER ÁDÁM KRITIKÁJA.

Az Egy háborúnak nem volt esélye a Saul fia ellen, és okkal, az viszont nem csoda, hogy megkapta a jelölést, azaz gyakorlatilag beválasztották a tavalyi év öt legjobb külföldi mozija közé. Jó film, és ha nincs az amerikai filmakadémia, sokan talán nem is hallanak róla. Ez ugyanis az a fajta bravúr, amiben nincsen semmi látványos, semmi közönségcsalogató, semmi meghökkentő, azaz könnyű elsiklani felette. Az idén a legjobb idegen nyelvű filmnek jelölt alkotások érdekes összképet adnak ki: mindet készíthették volna akár amerikaiak is. A Saul fia válasz a Schindler listájára, a feminista Mustang egy török Thelma és Louise, a Theeb western, A kígyó ölelése drogos trip indián környezetben.

Az Egy háború két, Hollywoodban is népszerű zsáner, a háborús film és a tárgyalótermi dráma ötvözete. Egyik hiányossága a kevés közül, hogy nem integráltan keveredik benne a két műfaj: az első fele a háborús film, a második a bírósági dráma. A nyitó félideje olyan, mint az adrenalinfüggő tűzszerészről szóló A bombák földjén, a záró meg A bevetés szabályaira emlékeztet (amiben egy szakaszvezetőt vádolnak azzal, hogy tűzparancsában arab civilek is meghaltak). Az Egy háborúnak már a felütése is olyan, mint Catherine Bigelow Oscar-szobrokkal kidekorált, ízig-vérig amerikai háborús akcióthrillerének: fiatal dán katonák járőröznek Afganisztánban, az egyikük aknára lép, halála pedig alaposan megrázza az egységet. A főhős a század rangidőse és parancsnoka, aki meglehetősen népszerűtlen katonái körében, mert a kelleténél többet járőrözteti őket, bevallása szerint azért, hogy a civilek biztonságban érezzék magukat a táliboktól. Akik viszont éjszaka jönnek, hol élő pajzsként, hol csalétekként használják a helyieket, ami thrillerbe illően feszült, paranoid atmoszférát teremt, mivel a katonáknak úgy kell segíteniük a civileken, hogy közben nem bízhatnak bennük.

Hősünk viszont emberei fájdalmát látva rájön, hogy nem sodorhatja veszélybe őket, ezért inkább betart minden protokollt, és nem tesz többé szívességeket a terroristáktól rettegő helyieknek. A haláleset óta maga vezeti az őrjáratokat, és rövidesen szükség is lesz a tapasztalatára: a tálibok sarokba szorítják őket, egyik katonája életveszélyes lövést kap. Bár a parancsnok nem látja tisztán, hogy a legközelebbi településről kapják-e a tüzet, légi csapást rendel el a falura. Téved, és közvetve egy tucat ártatlan civillel végez. Mivel figyelmen kívül hagyta a vonatkozó törvényeket, hazaküldik, és hadbíróság elé állítják. Eddig a pontig dokumentarista, drámaiatlan, rögrealista filmet láttunk az Afganisztánban szolgáló dán katonák mindennapjairól, fókuszban a parancsnokkal, akinek családja életébe is bepillantást nyertünk. (Fiatal felesége alig bír három gyerekükkel, akik apa nélkül nőnek fel.)

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A félideje tájékán a film átmegy tárgyalótermi drámába. Ami már minden, csak nem drámaiatlan. Ha a főhős becsületesen vall, négy év börtönt kap: bizonyíték nélkül katonai célpontnak nyilvánított egy civil falut, és a sisakkamerája felvétele is arra utal (ha nem is félreérthetetlenül), hogy embere megmentését többre tartotta az afgán civilek biztonságánál. Ugyanakkor elég neki és legalább egy katonájának azt hazudni, hogy torkolattüzet láttak a faluból, és felmentik. A férfi vívódik, dilemma áll előtte: az ominózus tűzharcban, a háború ködétől elvakítva semmi kétsége nem volt döntése helyessége felől, de utóbb már szenved attól, hogy közvetve, de gyerekeket ölt, szíve szerint leülné a büntetését, ám felesége könyörög neki, hogy a saját gyerekei érdekében ne tegye.

Izgalmas tárgyalás kezdődik váratlan fordulatokkal, negatív és pozitív csalódásokkal. Egy-két csavar és a megoldás kétségkívül kiszámítható, de ugyanakkor tökéletesen valószerű és giccsmentes is. A film attól működik drámaként, hogy mind a vádnak, mind a védelemnek igaza van (valamilyen szinten), és hogy a főhősnek döntést kell hoznia, két rossz közül melyiket választja. És persze utólag nyer értelmet, fizetődik ki a lassan építkező film első fele: azért kellett a katona halála, hogy a főhős mindenáron meg akarja menteni egy másik emberét. Az is ravasz fogás Tobias Lindholm író-rendező részéről, hogy először a rokonszenves oldaláról mutatja meg a főhőst, aki ezzel megnyeri magának a közönséget, azonosulunk vele, ám később szinte antihőssé válik. A protagonista jellemfejlődési ívet is bejár: elveszíti a háborúval kapcsolatos idealizmusát. A karaktert játszó Pilou Asbæk tökéletes a szerepre: fizikuma alapján elhisszük neki, hogy veterán katona, zökkenőmentesen ábrázolja a főhős érzelmi hullámvasútját, vált idealistából keménykezű parancsnokba, onnan pedig megtört háborús bűnösbe.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Az Egy háború gyenge pontjai viszont nem merülnek ki a szegregált műfajkeveredésben és abban, hogy az amerikaiak ezt egyszer már megcsinálták (pontosabban kétszer, két filmben is). Kétes ötlet ugyanis napjainkban olyan mozit készíteni, ami kicsit is hasonlít az ízig-vérig republikánus A bevetés szabályaira, ami már 2000-ben is ellentmondásosnak számított. Noha jóval objektívebb, az Egy háborúnak ugyanaz a hátulütője, mint amerikai elődjének. A bevetés szabályai apológia volt, ha nem is a háborúé, de egy háborús bűnösé, hiszen amellett érvelt, hogy egy háborúban nem érdemes a tűzvonalban harcoló kisemberen elverni a port. Lindholm is manipulatív kissé: olyan szituációt teremt, amiben egy háborús bűnösnek fogunk szurkolni egy emberi jogokat védő ügyész ellen. Az író-rendező merészsége üdítően szokatlan a dramaturgia szempontjából, de nem üdvös, ha kicsit is komolyan vesszük a film üzenetét.

Szabálytalan dramaturgiája viszont inkább előnyére válik az Egy háborúnak: azt gondolhatnánk, ilyen gyökeres és váratlan műfajváltást nem élhet túl egy film, de ez a zsánerkombináció láthatóan jól működik. Hollywoodban nagyon kevesen mernek ilyen bátor csavarra építeni egy filmet, és őket is úgy hívják, hogy Tarantino (lásd a horrorba váltó Alkonyattól pirkadatig) és a Coen-fivérek (A kémek hídja tárgyalótermi drámából kerekedett kémthrillerré).
 
Szerző: Csiger Ádám