Zootropolis – Állati nagy balhé
2016.03.03.

A Disney animációs részlegének változatlanul jót tesz, hogy a pixaros John Lasseter irányítja ott a dolgokat. Legújabb művük, csakúgy, mint mondjuk a Rontó Ralph és a Hős6os volt, szinte annyira jó, mint egy tökéletes Pixar-produkció. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

Tényleg csak kicsi hiányzik hozzá. Egy nyúlnál is kisebb talán. Hisz nyuszi az van benne – sőt, a nyúlon túl és mellette van még róka, elefánt, tigris, pocok, meg mindenféle állat. Hiszen a nem túl eredeti, de annál szerethetőbben kidolgozott alapötlet szerint az állatok már jó régen békét kötöttek egymással: hagyták a táplálékláncot a csudába, s vadulás helyett civilizált társadalmat építettek magukból, maguknak. 

Így aztán kicsik és nagyok, növényevők és ragadozók békében élnek egymás mellett – vagy ha épp úgy kényelmesebb, egymás felett vagy alatt, méretüknek és igényeiknek megfelelően. Az idealisztikus berendezkedés, azaz az állati multkikulti netovábbja maga a nagyváros, ide vágyik Judy. Ő az első nyúl, aki rendőr lehet Zootropolisban

Ennyiből még nem derül ki, hisz a krimis-helyzetkomikumos bonyodalmak csak ezután következnek, de Byron Howard, Rich Moore és Jared Bush rendezésének egyik nagy erénye, hogy nem csak idézetszinten működik úgy, mint egy nyolcvanas-kilencvenes években készült, minőségi akcióvígjáték. A Zootropolis tényleg remekül élvezhető vicces és mozgalmas buddy movie-ként, melyben egy kezdő rendőrnyúl és egy tapasztalt csibészróka, vagyis két elvileg összeférhetetlen alak kényszerül együttműködésre, aztán idővel persze összebarátkoznak, s lelepleznek egy rejtélyes, világukra globálisan veszélyt jelentő összeesküvést. 

Jelenetek a filmbő
Jelenetek a filmbő
S miközben tényleg úgy érezzük magunkat, mintha, mondjuk, a 48 órából, a Halálos fegyverből, vagy az Éjszakai rohanásból összegyúrt gyerekbarát, szellemes és találékony, csúnyán beszélés nélküli haverfilmet néznénk, megismerhetjük ezt a fura, ám persze pimaszul ismerős univerzumot. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, átlag felettien nagyokat is nevethetünk közben (a lajháros jelenet például egészen frenetikusra sikeredett). Mondjuk, ahogy hőseink egyre nagyobb bajba keverednek, úgy lesz a hangulat is nyomasztóbb, egészen a hátraarcosan édeskedős fináléig, úgyhogy nem csak a móka erős benne. S így teljesen jogos a 6-os korhatáros karika, ami egyáltalán nem baj.  

A látvány is egészen pazar, s nem csak az elvártakhoz képest: egyenesen bravúros, hogy az állatfigurák kinézetre úgy tudnak tipikusan diznisek lenni, hogy közben mégis van bennük valami különleges, valami egyéni. Mindenki cuki, de ugyanakkor cool is – simán lehet az állatokból gyorséttermi ajándékfigurát gyártani, s bizony apu is nyugodtan menőzhet egy Zootropolis feliratú pólóban. Persze, rengeteg animációs film szeretne egyszerre tetszeni gyereknek és szülőnek, ám ilyen hatékonysággal csak ritkán sikerül több korosztályt is magas szinten szórakoztatni. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Amitől viszont mégiscsak lehet némi hiányérzetünk, az egyrészt az állati berendezkedés néhány kulcskérdésének tisztázatlansága (például mi van az étkezéssel? Az oké, hogy senki se eszik meg senkit, de mi az, amivel a húsevők pótolni tudják a nap betevőt hosszútávon?), másfelől meg, ahogy fentebb kicsit utaltam rá, a Zootropolis végét sikerült túlcukrozni: mintha a befejezésre csak megzavarodott volna a kreatív stáb, így megpróbálták mindazt „bepótolni”, amivel a játékidő addigi részében jó érzékkel spóroltak. 

Lehet, úgy voltak vele: fontos az intelligencia meg a klassz poénok, de Pixar-filmet csináljon csak a Pixar, ez itt mégiscsak egy hagyományosabb Disney-animáció. Legalább a befejezés legyen már nagyon rózsaszín, nagyon klasszikus módon családbarát, tét nélküli. Szimplán aranyos. Vagyis kissé semmilyen. Kár, mert a Zootropolis tényleg lehetett volna mesteri – így viszont csak nagyon állat!