X-akták, 10. évad
2016.03.01.

Nem is az a legnagyobb baj ezzel a visszatérő-újrakezdő miniszezonnal, hogy olyanok a sztorik, mintha Pataky Attila és Chris Carter együtt szövegszerkesztették volna bele az átpálinkázott, ufófényes éjszakába. Hanem, hogy annyira gagyi a kivitelezés, hogy szinte csak az ujjaim között kikandikálva mertem végignézni ezt a hat részt. KOVÁCS GELLÉRT ÍRÁSA.

Jó, hát Carter sose volt nagy zseni, a kilencvenesekben szépen ráérzett valamire. Kábé arra, hogyan lehet a sci-fit meg a horrort, a tábortűz meséit meg a hétköznapi összeesküvés-elméleteket csinos kis antológia-tévésorozatba gyömöszölni. Adott hozzá két szerethető idegenvezető-nyomozót, az álmodozót meg a tudomány emberét – aztán nekieresztette őket a korszellemnek, s a képernyős ingerküszöb határfeszegetésének. 

Az X-aktáknak számos évaddal később lett vége, mint amikor kellett volna: az utolsó jó pár eresztést szerintem már azok is unták, akik otthon a vasárnapi húslevest is csak azért kalanazzák gyorsabban, hogy utána repülő csészealjként dobálhassák a nagyi felé a tányérokat. A kilencedik etapra végleg kifújt a dolog, közben meg ott volt Carternek a Millenium, ami ugye teljesen korrekt, világvégés, misztikus pszichothrillerként üzemelt, ment is három szezont, Lance Henriksen azóta se kapott neki valóbb szerepet.

Igazából még csak nem is érdemes meglepődni azon, hogy ez ennyire nem jött össze minőségileg – siker az van, eléggé biztos a folytatás –, hisz az első mozifilm is bebizonyította anno (X-akták - Szállj harcba a jövő ellen, 1988), hogy nincs már sok ebben az egészben: addigra Mulder és Scully pont olyan nevetségessé váltak a képernyőn innen nézve, mint amilyennek FBI-os körökben látszódtak a kezdetek kezdetén, a képernyőn túl. Ám azért még szondázásként csak elkészült 8 éve az X-akták: Hinni akarok című förmedvény, s bár a pletykák mindig tartották magukat, egészen mostanáig kellett várni a visszatérésre.  

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Csak minek. Mondjuk, ha a Fox csatornát kérdezzük, pont azért, ami most van: tisztességes számban nézték a népek – nálunk is egyébként -, az adó pedig bőven rászorul a sikerre. S ha a retró hozza el, akkor azt kell nyomatni. Tőlem aztán nyomathatnák egész nyugodtan, nekem is volt X-akták pólóm és poszter a falamon, de éppen ezért volt kényelmetlen élmény, ahogy az új évad első része közben (miután kiörömködtem magam, hogy a főcímet nagyjából hagyták a régiben), percről percre ébredtem rá arra, hogy ezt nagyon nem szabadott  volna megcsinálni. 

S hiába volt a gyerekmutánsos második epizód már jóval nézhetőbb, az önparódiának/hommage-nak szánt harmadik rész zavarba ejtően, de leginkább hatástalanul szellemeskedő – sőt, az se segített sokat, hogy a negyedik még a graffiti-legenda Banksy-nak is odabiccentett egy bután moralizálósat, a terroristás ötödik meg konkrétan kiosztotta az egész emberiséget. Az első és az évadzáró 40 perc adta természetesen a naaaagy átívelő szálat, A SOKKOT, MELYBEN RÁÉBREDÜNK, HOGY MINDEN EMBERT MANIPULÁLNAK, S AZ A CÉL, HOGY KINYÍRHASSANAK MINKET A GONOSZ EMBEREK, de olyan olcsó, összecsapott és feszültség nélküli volt az is, hogy a drámai cliffhanger kábe csak annyira mozgatott meg érzelmileg, mint amikor későn jövök rá, hogy nem hoztam be a rágcsát a spájzból, mert már kényelmesen betakaróztam.     

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Nem is tudom igazán, mit lehetne még írni erről a tehetségtelen kínlódásról. Talán annyit, hogy ha Gillian Anderson és David Duchovny nem játszott volna olyan remek sorozatokban az X-akták előző szezonjai óta, mint a Hajsza és a Kaliforgia, simán azt gondoltam volna róluk, hogy pocsék színészek. Carter nem csak írni és rendezni nem tud úgy, ahogy 2016-ban kellene, de még sztárkaraktereit is képtelen normálisan szinten tartani. De hát hova is vezette volna őket, ha egyszerűen nem volt semmi ötlete: Anderson hat részen keresztül csak bánatosan bámult maga elé – igaz, régen se csinált sokkal többet, de annak a nézésnek még volt értelme – Duchovny meg divatos zakóiban feszengett megállás nélkül, s úgy próbálta elhitetni, tán magával is, hogy minden látszat és megérzés ellenére csak sikerül ebből a szerencsétlen nosztalgia-showból valami érdemlegeset is kihozni a vágóasztalon. Hát, nem sikerült.

A lényeg: valami baromira tudományos-fantasztikus dolognak kell történnie ahhoz, hogy én maradjak a következő évadra.