Vannak filmek, amelyeknek olyan erős és közvetlen a percepción alapuló érzelmi hatása, hogy a lehetetlennel határos intellektualizált, elemző diskurzust folytatni róla. Az Ellenáramlat vagy megtörténik veled, és akkor oly bensőséges módon válik részeddé, hogy nem tudsz kívülről nézni rá, vagy teljesen elmegy melletted és hidegen vagy. E sorok szerzőjével nyilván az előbbi történt, ezért az alábbiak csak egy mélységesen megérintett rajongó zavart hebegéseként olvasandók. Alapos elemzést talán máskor, talán mástól.

A filmet nézve a magyar nézőnek elkerülhetetlenül Szindbád jut eszébe, Krúdy folyamatosan időben és térben utazó, és mégis mindig ugyanoda érkező hajósa, aki számára az út és az azt szegélyező állomáshelyek a találkozás, az elválás és az önfeltárás pillanatai. A kínai Szindbád, Csun kapitány nagyon konkrét értelemben hajós, rozoga folyami szállítóhajójával indul a hatalmas Jangcén a tengertől a forrás irányába egy olyan útra, ahol a hétköznapi értelemben vett valóságnak és a hagyományos történeti elemeknek nem sok szerep jut. Ezt az utat a Jangce mindent uraló fenséges és lenyűgöző jelenlétén kívül soha meg nem szerezhető örök szerelme, An Lu minden kikötőben való felbukkanása határozza meg. A nő, aki egyetlen férfihez sem tartozik, de egyetlen férfit sem utasít el, a közelség és a távolság, az önfeladás és önállóság, a ragaszkodás és az elutasítás skáláin különböző pozíciókat foglal el, így hozva létre a mindig önazonos másság paradox, oly krúdys jelenségét.

A hajót apja halála után kénytelen-kelletlen átvevő Csun kapitány és maroknyi legénysége (egy fiatal matróz és az idős nagybácsi) nem teljesen legálisnak tűnő szállítmánnyal indul el, ám utazásukat ennél sokkal inkább határozza meg az a kézzel írt verseskötet, amelyet Csun a motor utolsó ellenőrzésekor talál a gépházban. A versek egy korábbi hajós ugyanezen útvonalon zajlott hasonló utazását és egy hasonló nő iránti ellentmondásos érzéseit és vágyódását mesélik el, Csun pedig valójában a versekben leírt kikötőket és találkozásokat ejti (újra?) útba. Ezen megoldás révén az egész utazást az eleve elrendeltség, a sorsszerűség megkerülhetetlen érzése itatja át, épp úgy, mint az eredeti Szindbád történeteket az Ezeregyéjszaka meséiben. Ami azonban talán ennél is fontosabb, hogy ezáltal, mint a Moebius szalag egymásba fonódó két oldala, úgy ér össze és válik elválaszthatatlanná az elregélt történet és a költemény olvasásának ideje, a mese és a mesélés rétege.

És – tegyük hozzá – a filmnézés ideje. Ugyanis ez egy olyan film, mint amit a közhelyes bölcsesség állít az utazásról, ahol nem a megérkezés, hanem az úton levés a fontos. Az Ellenáramlat nem hordoz a valós életbe átültethető tanulságot, nem járul hozzá a világ alaposabb megismeréséhez, hanem a megtekintés révén olyan lélegzetelállító, látványban, hangban, jelenésben való részvételen alapuló tapasztalatot biztosít, amelyhez foghatóban nagyon ritkán van részünk. A varázslatos, egyszerre valószerű és misztikus fényképezés olyan szemlélődést és jelenlét-érzést kiváltó perceptuális hatást kelt, ami a filmtörténetben nagyon keveseknek sikerül. Jang Csao keveset és ritkán alkotó szerző, a Cannes-ban 2004-ben elsőfilmes díjjal jutalmazott The Passage volt az utolsó játékfilmje. Az Ellenáramlattal pedig olyan mozgóképes kifejezésmódról tesz tanúbizonyságot, amelyhez hasonlóra nagyon kevesen képesek – elég gyakran Malick, időnként Herzog, vagy a The Better Angel-szel A. J. Edwards.

Mark Lee Ping-Bing operatőr (Wong Kar Wai és Tran Anh Hung filmeken dolgozott többek között) munkájának csak egyik hatalmas érdeme, hogy a Jangce és környéke teljes értékű szereplővé válik, hogy a fenségeshez közeli természeti látvány és a legtöbbször lepusztult ipari-emberi létesítmények a folyammal együtt valami furcsán lüktető élőlénnyé állnak össze. A másik, talán még ennél nagyobb megvalósítás a képen látható elemek és a kamera mozgásának szédületes koreográfiája. Az alaphelyzet, hogy egy folyamon egymáshoz képest elmozduló hajókat, illetve a túlpartot látjuk folyamatosan, remek alkalmat teremtett rendezőnek és operatőrnek, hogy a képsíkkal párhuzamos mozgásokból mozgóképes ábrázolásformák tucatjait találják ki, hiszen a kamera hol a szárazföldről néz, hol különböző sebességgel haladó hajók egyikén van, hol totált használ, hol egyes elemekre fókuszálva tárgyakat vagy embereket és azok vízen sikló mozgását emeli ki. A két szerelmes filmvégi jelenete, mikor két külön hajón állva hol egyikük, hol másikuk vagy mindkettejük alakja siklik be a vágás nélküli többperces snittbe, a mozgásból születő filmkép olyan ikonikus pillanata, amelyből alig néhány létezik. A képi világ harmadik jellegzetessége a színkezeléssel kapcsolatos (az Ellenáramlat celluloidra forgott!), de az azokkal való végletekig kifinomult játék számomra szavakkal leírhatatlan. Még most is csak szemlélni tudom magamban az emlékképet arról a beállításról, ami a széles hajnali folyót és a rajta haladó hajókat mutatja, és amelyen csak a szürkéskék különböző árnyalatai jelennek meg és adják ki a mégis fotografikusan valószerű képet. 

Bár a szavak itt véget érnek, nem szabad elfelejteni, hogy egy versgyűjtemény adja a történet keretét, amelynek sorai nem csak elhangzanak, hanem gyakran feliratként is megjelennek – az idegen számára kalligrafikus hatású kínai írásjelek ráadásul elsősorban képi élményt jelentenek. A szerzők által különböző költeményekből a jangcei utazáshoz átszerkesztett verssorok intermediális táncot járnak a képsorokkal. És ebben a táncban a hangok is teljes értékű partnerré válnak, hiszen a folyam körül lüktető világ zajai a képekkel összhangban lévő zenévé rendeződnek. Van egy snitt, amelyben az előtérben lobogó tűz ropogása és a háttérben elhaladó hajó rozzant motorjának dohogása, valamint a mindenütt jelen lévő víz csobogása olyan természetes egységbe fonódik, hogy közben mégis minden elem megőriz piciny önállóságot.

Az Ellenáramlat felejthetetlen gyöngyszem, amely a fenti sorokból is kiérezhető kimódoltsága, a fordulatoktól mentes minimalista történet talán helyenként erőltetettnek tűnő költőisége miatt sokakból ellenérzést válthat ki. Nem szabad azonban nekik hinni, ugyanis megfelelő odafigyelés és ráhagyatkozás esetén csak filmvásznon keresztül átélhető szemet, fület, testet bevonó, felejthetetlen érzéki és érzelmi tapasztalatnak lehetünk részesei általa. 

És hogy mi marad végül velünk az élmény emlékén túl, ha kijövünk a moziból? Talán az örök keresésbe ragadt, kilátástalannak tűnő emberi létezés mégis felülmúlhatatlan nagyszerűségének érzése. A minket körülvevő tárgyakat, természetet megszemélyesítő és megtermékenyítő emberi tekintet felemelő mivoltának tudata. Annak a tekintetnek, amelytől költészetté lesz a sár, a szennyezett víz, a lepusztult gyár, a lakatlanná romlott lakóépület, a gyötrően lehetetlen szerelem és egy rozoga, alig vánszorgó, köhögő motorú folyami hajó valahol a Jangce hullámain.