Sokféleképpen lehet az Európát mostanában újra elérő menekülthullámról dokut készíteni, de olyan humanizmussal és empátiával teli ironikus humorral talán senki nem képes erre, mint Gianfranco Rosi. A 2013-as velencei fesztiválon Arany Oroszlánt nyert olasz dokumentumfilmes közvetlen, és az ábrázolt személyekben közvetlenséget kiváltó attitűdje szükséges ahhoz, hogy ezek az utánozhatatlan hangvételű filmek létrejöjjenek, amelyek didaktikusság nélkül tájékoztatnak és ítélkezés nélkül kényszerítenek gondolkodásra.

Hatalmas katonai radarantennák forognak hangtalanul a lampedúzai hajnalban, majd percek múltán olasz akcentussal beszélő hang könyörög kétségbeesett menekülteknek, hogy segítségért való rimánkodás helyett minél gyorsabban közöljék a pontos helyzetüket. Középkorú orvos ultrahanggal vizsgál egy terhes fiatal nőt, és minimális angoltudásával próbálja neki elmagyarázni, mi a helyzet a magzattal. Csibészes kisfiú maga által faragott parittyával lődöz barátjával madarakra, illetve emberarcúvá faragott hatalmas kaktuszokra. A horizonton minden hajnalban könnyűbúvár szerelésbe öltözött alak tűnik fel, aki a sziklás öblök alján gyűjtögeti a kagylókat és egyéb tengeri finomságokat.

Ahogy előző, Róma körül című munkájában (amit nálunk a BIDF-en lehetett látni 2014-ben), Rosi fontos, karakteres helyszínek felől közelíti meg a problémákat. Ezúttal Lampedusa festői, Afrikához közeli szigete a célpont, amely elhelyezkedése (és az egykori Berlusconi kormány machinációi) révén az Észak-Afrikából érkező menekültek első európai földet érésének helyszíne. A Tűz a tengeren nem próbál sem nagy kontextust, sem kis eseményeket magyarázni, nincsenek interjúk, grafikonok és következtetések: csupán végtelenül emberi módon mutat fel egy élethelyzetet.

Rosi tehát kiválaszt néhány szereplőt, akiknek mindennapi tevékenységeit követi egyfajta párhuzamos montázsban (a vágás, illetve a jelenetek parádésan megtervezett és tökéletesen időzített egymás mellé szerkesztése a film egyik legerősebb hatáskeltő eszköze) – e tevékenységek között jelennek meg hátborzongató természetességgel a menekültek mentésének és irányításának jelenetei. Ahogy haladunk előre a filmben, egyre zsigeribb módon érezzük e borzalmas, helyenként elkeserítő munkának a hétköznapi jellegét. A menekültek felkutatása és kezelése a lampedúzaiak életének olyan szerves, magától értetődő része lett, mint az időjárás, a kaktuszok, vagy a mindent körülvevő tenger. És – bár megélhetésük a menekülthullám felerősödésével komolyan veszélybe került, egyrészt a nyilván elmaradó turizmus, másrészt a második világháborúhoz hasonlóan a vizeken cirkáló hadihajók miatt korlátozott éjszakai halászat miatt –, ezért mintha ők nem neheztelnének, csak teszik a dolgukat. Halásznak, tanulnak, dolgoznak, csatangolnak és persze jóízűen eszik az isteni tintahalas spagettit.

De mindezek között, ami megdöbbent, az a halál logisztikája: hiába halljuk a hírekben, hogy hány halottat találtak egy-egy lélekvesztőn a tengeren, a hullák kezelésének szikár képsorai maradandó nyomot hagynak bennünk. Rosi ugyanis nem a halál drámaiságának vagy kegyetlenségévek leírásával sokkol, hanem azzal a professzionalizmussal, amelyet e sziget lakói és a hivatalos szervek alkalmazottai kénytelenek tanúsítani. Amikor ilyen mennyiségben találkozol a hullákkal, akkor elképesztően hatékony munkaszervezésre, orvosi, adminisztratív és rendőri munkára van szükség. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy milyen sokkoló a halál logisztikája. Nem lehet eléggé dicsérni a film dramaturgiáját, azt a pontosan kiszámított adagolást és ritmust, amellyel a drámai és hétköznapi jeleneteket keveri, és azt, ahogy a történet nélküli filmben az események sorából mégis valamifajta nagyon lazán értett történetiség bontakozik ki. Egy történet, amelyben a sérülésnek, a szorongásnak és a lelki tehernek kimondatlanul is komoly szerep jut.

Mindenképp meg kell említeni Rosi sallangmentes és eszköztelen fogalmazásmódját, az érzelmi hatásvadászat teljes hiányát. Éppen ezért lenyűgöző, hogy még ily módon is képes helyet találni a vizuális költőiségnek. Ezt talán leginkább az át(f)ázott menekültekre adott, és őket környezetükből idegenként kiemelő, aranyszínűen csillogó ultrakönnyű mentőfóliák lebegésének és remegésének szinte irreális, sci-fibe illő látványa révén érezhetjük meg. Rosi lenyűgöző filmje után nem tudunk többet a menekültekről vagy a probléma igazi frontvonalában élőkről. Csak jobban tudunk valamit, másképp érzünk – mi magunk változunk meg.