Őket is hazavárták / Escargo Hajója, Pécs
2016.04.06.

Azt hiszem, a jó prevenciós előadás olyan, mint a minőségi gyerekszínház: kicsinek és nagynak egyaránt nyújt valamit, egyszerre nevettet meg és gondolkodtat el. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Hadd kezdjem egy kis kitérővel: az élet úgy hozta, hogy ugyanazon a januári héten három, prevenciós(nak is nevezhető) színházi előadással találkoztam. Az őket egymás mellé rendező véletlen segített a műfaj (?) lehetőségeinek, erényeinek és zsákutcáinak feltérképezésében. A győri RÉV Színházi és Nevelési Társulat Kovács János felnövekedése és bukása 14 stációban című, meglepően keserű keretjátékkal operáló előadásában az életét az alkohol rabjaként leélő címszereplő Akárki-története elevenedett meg, a KOMA Bázison játszott kattogas@por.no című előadás (kritikánkat ld. itt – a szerk.) kesztyűs kézzel, pironkodva nyúlt a pornófüggőség amúgy színpadon is kitárgyalásra érdemes témájához. Az első előadásból megtudtam, hogy az alkohol öl és butít, a másodikból, hogy pornót nézni nem szép dolog. 

Jobbról Ágoston Gáspár
Jobbról Ágoston Gáspár
És ezen a ponton nagyjából meg is feneklett a dolog mindkét esetben, de a fő kérdés persze az, hogy kell-e, szabad-e mást és többet várni egy színházi előadástól? Amennyiben és különösen, ha fiataloknak és fiatalokról szól a produkció, akiket az alkotók – és rossz a szó, de tételezzük fel, hogy jó a szándék – befolyásolni akarnak, vagyis azt szeretnék elérni, hogy az életet működtető lényeges igazságokat maguk ismerjék fel némi külső segítséggel, a válasz egyértelmű igen. A láthatatlan negyedik falon átvinni akart üzenet egyszerűségét még csak-csak elfogadom (zárójelben hozzátéve, hogy bármelyik említett, illetve itt nem sorolt akut probléma kapcsán a világ jóval sokszínűbb a szimpla igen/nem szajkózásánál), de ha már egyszer színházról beszélünk, a mélyre menés, a reflexió, az irónia, a kétely aligha kihagyható hozzávalók még oly nemes cél esetén sem. A RÉV-nél kisebbek, a KOMA esetében nagyobbak az utcán heverő téma „színháziasításából” fakadó problémák, míg a Pécsen látott preventív tragédia – ez az Őket is hazavárták című, Baranya Megyei Baleset-megelőzési Bizottság megbízásából (!) készült előadás beszédes alcíme – érvényesen tud beszélni egy első hangzásra még banálisabb témáról, ti. a közlekedési szabályok betartásának szükségességéről. A KRESZ-show persze csak a felszín, ami mögött a tragikumig elrajzolt családi (v)iszonyok sejlenek fel.

Mitől működik az előadás? Attól, hogy az „úton mindig figyeljünk magunkra és a másikra” kínosan direkt üzenetét sikerül közel hoznia, átélhetővé tennie a legkülönbözőbb korosztályok számára, sőt a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt szellemes kerettörténettel házasítja a kötelező mondandót. Tölgyfa Gergely rendezése (munkatárs: Al-Gharati Amir) rövid, többnyire jól pörgő jelenetekből és az őket összekötő zenés betétekből áll, és az érezhetően a játszókkal közösen formált epizódok legfőbb jellemzője a sok lehetséges nézőpont egyenrangú egymás mellé rendelése. Bár jelen van a veszély, de ez a megoldás nem torkoll teljes relativizmusba, ráadásul az egyszerű módszerrel javarészt sikerül kiküszöbölni az ilyen típusú előadások szükségszerű buktatóját, vagyis azt, hogy az érzékeny korban lévő kamaszoknak egy autoritás a színpad szószékén állva megcáfolhatatlan, minden esetben kötelezően követendő jó tanácsokat osztogat. Egy normális kamasz (meg remélem, hogy a tanára, szülője is) ugyanis egyrészt pontosan tudja, hogy az éremnek minimum két, de inkább több oldala van, másrészt belátja, hogy olykor a legtragikusabb eseményeken, illetve azok abszurdba forduló feldolgozásán igenis lehet jó szívvel kacagni. 

Jelenet az előadásból. A képek forrása: Apolló Kulturális Egyesület
Jelenet az előadásból. A képek forrása: Escargo Hajója
Rögtön belecsapunk a közepébe: egy bukósisakot szorongató, sokkhatás alatt álló fiú (Ágoston Gáspár) töredékes vallomását hallgatjuk. Feltehetően minden helyszínelő ezerszer hallotta már ezt a mondatot és különböző változatait: „Olyan valószínűtlen, hogy ott van valaki, akinek nem kellene ott lennie.” Az előadás során a figyelem fenntartásának végig jól alkalmazott eszköze lesz a cselekmény újbóli megszakítása. Ezért is van, hogy sokáig nem tudjuk meg, pontosan kivel és mi történt, a felütés mégis beszippant, majd rögtön erős váltás jön: a gyerekszobák padlójáról ismerős várostérképen játékmotorokon „száguldozva” tartanak görbe tükröt a hazai közúti beszéd- és viselkedéskultúra elé az egyetemista színjátszók. Az abszurd felé kacsingatás kissé erőtlenül már a fiú kihallgatási jelenetében tetten érhető, de majd az előadás másik fő szálát jelentő családi körben járatódik a csúcsra. 

Ahol az élet úgy megy tovább egy váratlan haláleset után, mintha mi sem történt volna: az öntudatos feleség (Kusz Petra) szemmel láthatólag nem sokat bánkódott férje halála után, annak bárgyú bátyjában (Fenyvesi Mihály) megtalálta következő partnerét, még ha első házasságából született lánya, Kata (Várnai Enikő) ennek érthető okokból nem is tud felhőtlenül örülni. Hogy az alapképlet honnan olyan ismerős, arra a kissé túlságosan elhúzódó, a közepesen zakkant szomszéd (Hir Bálint) által celebrált szürreális szellemidéző szeánsz eredménye, vagyis a térbe belépő apa (Monostori Ákos) kísértete ad később magyarázatot. Igen, egy kis magyar Hamlet-történet nézői leszünk a víg özvegy által házhoz rendelt, segítőkész, ám szintén nem teljesen százas keresztszülőkhöz (Cseri Hanna, Ágoston Gáspár) hasonlóan. A drámából csupán a család hirtelen újrarendezett struktúráját használják fel az alkotók, a fókuszt pedig úgy hagyják a halott apa gyermekén, hogy teljesen új perspektívából szemlélik alakját. 

A családi kupaktanács ugyanis azt találta ki, hogy a szerintük rosszul gyászoló (?), vagyis továbbra is teljesen normálisan viselkedő, a halott apát nem látványosan, de nagyon is szerető Katát jól megvigasztalják. A bugyuta dalokkal és nevetséges sztorikkal kísért hadműveletből az a következtetés biztosan levonható, hogy a felnőttek teljesen hülyék: a magyar társadalom egyik legnagyobb tabujával, a halállal, a gyásszal, az elveszített családtag iránti viszonyunk rendezésével ellenállhatatlanul mulatságos jelenetlánc szembesít. Reménytelen önfelmentési kísérletek, túlzott őszinteségi rohamok, karikaturisztikus helyzetek követik egymást. A felnőttek a kétségbeesett segíteni akarás közben, vagyis teljes tanácstalanságukban egyre szánalmasabban viselkednek, s ez csak még erősebben aláhúzza Kata végtelen magányát, meg azt, hogy erről a témáról nem merünk, nem tudunk értelmesen beszélni. 

A gyász családon belüli feldolgoz(hat)atlansága a két történetszál váltogatása közben tudatosul a nézőben, és dramaturgiai bónuszként az elhallgatás egy másik, tán még súlyosabb formája is feltűnik a színen. Ez pedig nem az élet fonalát váratlanul elszakító esemény utáni, hanem az azt megelőző, az ún. boldog családi körben töltött idők riasztó kommunikációképtelenségéről beszél. Az előadás végkövetkeztetése és annak tálalása vállaltan patetikus, de hát ki merné annak az igazságát vitatni, hogy jobban oda kellene figyelnünk a másikra. Persze csak addig, amíg megtehetjük.