Ez persze egyáltalán nem meglepő, s hozzá nem is feltétlenül baj, elvégre a hatrészes sorozat címválasztással is deklarált előképének, a Csak szex és más semminek úgyszintén nem volt érdemi köze a való világhoz, de ettől azért még bőven nézhető vígjátéknak bizonyult. Viszont a másik nyilvánvaló – habár kevésbé hivatkozott – előzményben, Bujtor Istvánék ezredfordulós színházi sorozatában (Komédiások/Színház az egész…) még az önkormányzat és a színház bonyodalmas viszonyáról is sok szó esett, azonban a végeredmény mégis csupán felettébb csekély lelkesedésre adott okot.
 Csányi Sándor |
Nincsen tehát biztos recept, s így elviekben bőven tolerálható a Divinyi Réka, Goda Krisztina és társaik által választott út, még akkor is, ha a Csak színház és más semmi számára forgatási színhelyül és egyszersmind bölcső gyanánt szolgáló Tháliában amúgy valósággal dübörög a valóság – még ha éppenséggel nem is a színpadon.
A színigazgató tehát talpig öltönyös, a felesége pedig ünnepelt színműíró, s van aztán még egy valóságos dívánk is: mit mondjak, egy Báthory Alinda, meg minden! Nos, ő pünkt szétment hites párjával, a szüntelenül fogyókúrázó rendezővel, aki viszont az ágyában már meg is találta a következő Júliát. És akkor ejtsünk még szót a beépített öltöztető lányról, valamint link kedveséről, az adósságokban úszó tahóról, aki a készülő bemutatóról werkfilmet forgat, de eközben bulvárbotrányért is szimatolgat a Komédiás Színház háza táján. Merthogy a botránysajtó ugyancsak főszerephez jut ebben a sorozatban: a lesifotókban utazó Klikk megírja a díváról, hogy „fiatalságszérumot” szed, s azt is, hogy egy nőbe szerelmes. (Hiába, ezek az újságírók mindent kiszagolnak!) Így azután érthető, ha tán nem is helyeselhető, hogy az első epizód végén a Hajcihő című zenés tévéműsor sztárja embereivel megvereti a fent említett zugfirkászt, s a leckéztetést ezzel az életszagú megjegyzéssel zárja: „köcsög kritikus”.
Az új magyar mesejáték mindeközben két vonalon gyűjthetne nézői jutalompontokat: a színház belvilágának és atelierhumorának mégoly (f)elstilizált ábrázolásával, illetve a személyközi-érzelmi viszonylatok átélhetőbb és érdemibb bemutatásával. Az előbbi téren gyászosan gyengén teljesít a sorozat, s még leginkább talán egy-egy sprőd-gunyoros dialógusrészletben sejlik fel valami abból a színházi világból, amelyet Somerset Maugham vagy Molnár Ferenc amúgy pár alkalommal már sikeresebben megírt. A próbafolyamat imitálása kínos, s úgy lehet, még kínosabbak azok a részletek, amelyek „Lajtai Petra” közkívánatra felújítandó vígjátékából elhangzanak.
„Nekem élet a színház, én csak itt vagyok én, / nekem kívüle nincs más e nagy Föld kerekén” – ez a két sor egy korábbi Lajtai-műből való, Lajtai Lajos Három tavasz című operettjéből, s mintha a sorozat színésznői is ezzel a Honthy Hanna-i mentalitással feszülnének neki a sikernek: akár a másik cipősarkát is lefűrészelve, no meg egymást mószerolva és kiborítva. Nekik legalább mintha lenne valami szándékuk a történetbeli bemutatóval, ellentétben a nézőtéren elterülő rendezővel, aki hat teljes részt bekkel ki egyetlen instrukciószerűség nélkül.
Ami az érzelmi vonalat illeti, bizony ott sem sokkal jobb a helyzet. A drámaírónőnek elhisszük ugyan, hogy meginog a hűségében (lásd még: „Minden asszony életében jön egy pillanat”), ám a díva férjvisszaszerzési törekvése és pláne – alighanem a sorozat bombájának szánt – leszbikus megszédülése úgy lóg a levegőben, mintha a zsinórpadlásról eresztették volna alá.
 Schell Judit, Lovas Rozi |
A sorozat színészei persze mind tevékeny részesei a végeredménynek, amelyet jóindulatúan igencsak vegyesnek ítélhetünk. Csányi Sándor (Fazekas Barnabás rendező) például újra csak beleszorul hajdani, s voltaképp már akkor sem komfortosan testhez álló szerepkörébe, így tehetségét e szériában mindössze annak a változatos domborzatú hanghordozásnak a sokszoros reprodukálásával bizonyíthatja, amellyel rendszerint a gúnyt, a felindulást, a zavart meg minden egyebet jelezni szokott. Schell Judit (Báthory Alinda) ugyancsak rutinból dolgozik, s amikor nem a harsány és intrikáló primadonnát vagy a férjét visszakívánó asszonyt adja, akkor egészen jól boldogul. Sajnos, szinte mindvégig ezeket kell adnia, így aztán mindössze talán három jelenetben játszhat eleven embert. Nem állítható, hogy Szervét Tibor (Ivánszky Dénes színigazgató) megfeszülne, hogy bevett manírjaitól megszabaduljon, ám a figurája még így is őriz valami kedves sutaságot és emberi hőt. (Hogy neki színtévesztőként egy sötétkék mappát össze kell kevernie egy sárgával, az eljátszhatatlan és egyszersmind nehezen kommentálható mozzanat.) Szávai Viktória (Lajtai Petra forgatókönyvíró) és Fehér Tibor (Kőváry Dániel restaurátor) szerelmi románca ugyancsak kelt némi rokonszenvet a nézőben: Szávai olykor egyenesen embert ábrázol, asszonyi megingása átélhető, míg Fehér felsőteste és egész külleme az eddigieknél okvetlenül komolyabb figyelmet érdemel tőlünk. A fiatalok (Lovas Rozi, Vecsei Miklós, Pálos Hanna stb.) empátiát ébresztő igyekezettel fáradoznak.
A Nagypál Orsi és Miklauzic Bence által rendezett sorozat képi világa meghitten ismerős, legyen szó akár az animált főcím és a kínkeservesen bemutatott Édes kis semmiség franciás-mondén stílusáról, akár arról az ezerszer fotografált egy-két teréz- és belvárosi utcáról, ahol a színészek lépten-nyomon egymást kerülgetik. Mi több, szubjektív apróság: néhány szereplő szó szerint eljött egészen az e sorokat jegyző kritikus kapuja elé is. Igazán felcsöngethettek volna, hogy higgyek a létezésükben.
A sorozat adatlapja idekattintva, a Magyar Filmadatbázisban érhető el.