Joel és Ethan Coen: Ave, Cézár! / 66. Berlini Filmfesztivál
2016.02.15.

Némi humor, némi karikatúra és egyre halványodó önmaguk önkritikus felmutatása a Coen fivérek új, Berlinálén bemutatott filmjében. Az Ave, Cézár! szinte egy film. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Az álomgyár mágiát teremtő rendszere és a körülötte kialakult észbontó forgatag sok független filmes figyelmét felkeltette, nem ritkán akkor, amikor a pálya széléről végre odakerültek, és hol több, hol kevesebb megértéssel viseltettek az ott megismert világ iránt. A Hollywoodról szóló filmek alapstruktúrája szinte kivétel nélkül az álomvilág csillogása és az annak megteremtéséhez szükséges gépezet vagy emberek árnyoldalának kettősségéről szól: a kegyetlen sztárrendszerről, a frusztrációkról, a kiszolgáltatottságról, a sznobizmusról vagy a pszichés terhekről, amelyek a féktelen luxus és felhőtlen élet látványa mögött húzódnak. 

George Cloony
George Cloony
A Coen testvérek parodisztikus fércművében – előlegezzük ezt meg – Hollywood ártatlan idiotizmusa jelenik meg, a mozi varázsát létrehozók sértődékeny, beképzelt, de alapvetően szeretnivaló együgyűsége. Az ötvenes évek legelején vagyunk, amikor a televízió előretörését látva a nagy stúdiók egyre drágább és látványosabb nagyeposzok forgatásával próbálják a nézőket a moziban tartani. A történet középpontjában Eddie Mannix (Josh Brolin jelenléte az egyetlen valamire való alakítás) a Capitol Pictures stúdió menedzsereként egy a rómaiak szemszögéből láttatott Krisztus-életpálya (a filmbeli film is az Ave, Cézár! címet viseli) forgatását próbálja sínen tartani.

Az ő figurájához kapcsolódik a történet egyik szála, hiszen ezzel párhuzamosan egyéb produkciók és sztárocskák kisebb-nagyobb problémáit is kezeli, miközben saját munkája értelmét is megkérdőjelezi. Mannix ügyködései révén sok különböző mozi forgatásába pillanthatunk bele, ami műfajok és stílusok szinte a groteszkig színes kavalkádjává teszi a filmet. A másik, a drámai fordulatokat biztosítani hivatott cselekményszál szorosan a fiktív Ave, Cézár!-hoz kapcsolódik, mivel néhány kommunista (sic!) elrabolja a stúdió legnagyobb, bár a többinél is együgyűbb sztárját (George Clooney leegyszerűsítő megformálásában).

A film legnagyobb – elszalasztott – lehetősége azoknak az abszurd helyzeteknek a kihasználásában rejlik, amelyek megteremtésének a Coen testvérek szinte felülmúlhatatlan mesterei tudnak lenni, amikor a szürreálissá fokozott paródia oly mennyiségét tudják a szituba csepegtetni, hogy folyamatosan a komolyan vétel és a nevetés határán lebegünk. Huszonöt évvel ezelőtt, az ugyancsak az álomgyárról szóló Hollywoodi lidércnyomásban ez tökéletesen sikerült, főleg azért, mert az elszabadult őrületet mindig átszőtte egy az egyedi helyzeteken túlmutató gondolat vagy érzés. Az Ave, Cézár!-ban ezzel nem igazán foglalkoztak, a groteszk határáig karikírozott sok helyzet, amelybe Mannix egyik stúdióból a másikba bóklászva belebotlik, önmagában lebeg, ellenállva minden továbbgondolási kísérletnek.

A tisztesség kedvéért be kell vallani, hogy ritkán tudok megbékélni a Hollywoodról szóló mozikkal, ugyanis legtöbbször az a benyomásom, hogy az ebbe a világba belebolondult szerzők úgy gondolják, az egész világ működése megérthető vagy lemodellezhető a kaliforniai filmgyárak öntetszelgő és magába forduló kavalkádja révén. A legjobban talán két film sikerült a témában, Altman A játékossal és Lynch a Mulholland Drive-val hozott létre olyan műveket, amelyekben egy idő után szinte lényegtelenné válik, hogy éppen Hollywood a történet háttere, illetve a sztárvilág működésére történő reflexió csupán egy a film sok rétege közül.

Josh Brolin
Josh Brolin
Az, hogy Coenék nem törekedtek ilyen mértékű komplexitásra, hogy úgy tűnik, ezúttal semmilyen mondanivalójuk nem volt, csak a kisebb baj. Sokkal nagyobb gondnak látom, hogy a már rég lecsengett posztmodernre emlékeztető módon megidézett műfajok (különböző filmek forgatására esünk be ugyanis) megjelenítése legfeljebb átlagosnak nevezhető. A Ralph Fiennes által „rendezett” kamaradráma kivételével, ami a film legviccesebb és leginkább sokrétű jelenete, az Ave, Cézár! korrekt iparosok által kivitelezett momentumok sorozata, amely még a felhőtlen szórakoztatásra sem alkalmas, mint mondjuk a Kegyetlen bánásmód volt.

Mégis, álljunk meg egy pillanatra. Az Ave, Cézár!-t ugyanis egyedül az tudja valamelyest megmenteni, ha egy ironikus önreflexív gesztusnak tekintjük, ha magát a Coen-filmet egynek látjuk a közben megidézett sok középszerű mozgókép közül. Innen nézve ez a művük nem más, mint egy olyan darab, ami egyszerre megvalósítja és leleplezi annak a hollywoodi filmiparnak működését, amely csak önmaga folyamatos újratermelése tud fennmaradni (ezért az önmagukat ismétlő sztárok, műfajok és remake-ek tömkelege). Az Ave, Cézár! tehát, bár rámutat a rendszer faramuciságára, attól még nem más, mint egy fércmű a termeléskényszerbe szorított szerzők egyre hosszabb adatlapján. Csak remélhetjük, hogy Coenék még vissza tudnak fordulni arról az útról, amelyen elrettentő példaként Woody Allen menetel. 
 
Szerző: Gyenge Zsolt