Férfiak és csirkék
2016.02.13.

A megszokott fekete humor helyett a monoton undor filmje lett Anders Thomas Jensen új mozija. És még annak örültünk a leginkább, hogy igazából nem is értjük, mit akart nekünk mondani. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Tíz év telt el az Ádám almái óta, és ez nem tett jót Anders Thomas Jensen új filmjének. Talán túlzottan is felfokozta az elvárásokat, azt a tévképzetet keltette, hogy ennyi idő kellett egy igazán ütős ötlet megvalósításához, így a Férfiak és csirkék csakis valami egészen kivételes alkotás lehet. Jó kis fekete humor kevéske érzelemmel, csipetnyi drámával és nem könnykicsordulós, de megható befejezéssel – ahogy megszoktuk tőle. Már előre nevettünk a címen, és főként a plakáton, ahol Mads Mikkelsen ad egy igazi tockost a Hannibal-féle macsóságnak, és valami olyasmit ígér, hogy nem szégyen elsőnek lenni a lúzerek versenyén.

Kár, hogy igazából ennyi pozitívum marad a film után is. 

Pedig a 72-ben született dán rendező nem tétlenkedett az elmúlt tíz évben. Egészen jó forgatókönyveket hozott össze (A Megváltás, Egy jobb világ), és vélhetően várt a következő abszurd ötletre, amit már ő maga visz vászonra állandó színészeivel. Jensen egészen kiváló az exponálásban, az olyan éles konfliktushelyzetek felvázolásában, amelynek során kuncogva bár, de állást kell foglalni. Egy hentes szeretet- és sikeréhsége úgy csillapodik, hogy emberhúst mér ki fűszeres páclében a sorban álló vevőknek (Zöld hentesek). Az újnáci Ádámnak tizenkét hetet kell eltöltenie az altruista Iván atya és pártfogoltjai körében (Ádám almái), aki a lehető legkomolyabban gondolja az igét: ha megütnek, tartsd oda a másik orcádat is. Ádám pedig nem az a fajta, aki csöndes ájtatossággal oldaná meg a problémáit. Jensen csöndes abszurdjaiban a Jó és Gonosz vívja a maga csatáit suhogós tréningben, kisvárosi lendülettel, nevetésre ingerlő részeredményekkel, miközben megmarad mázként a felemelő humánum. S talán még a Bee Gees sem annyira gáz.

A Férfiak és csirkék viszont egy percig sem engedi közel a nézőjét. Nem is azért, mert messze nincs az egész filmben egy olyan figura, akivel azonosulni lehetne (igazából úgy szemléljük őket, mint az akváriumban úszó egzotikus halakat), hanem mert, Ben Stillerrel mondva, túltolja a kretént.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Gabriel és Elias édesapjuk halála után tudják meg, hogy az apjuk nem az apjuk, és igazából féltestvérek. Elindulnak hát felkeresni biológiai szüleiket, ám egy isten háta mögötti szigeten újabb három féltestvérre bukkannak. És egyikük sem a teremtés koronája: zakkantak, nyúlszájúak, erőszakosak és elviselhetetlenek. Mígnem lassan kiderül, hogy a tudós apa génkísérleteinek termékei valamennyien.

Mintha csak H. G. Wells klasszikusának (Dr. Moreau szigete) erősen ironikus változata elevenedne meg előttünk: az Istent játszó ember, akit végül az ördög vigasztal meg. Csakhogy az erős felvezetés hamar kifullad, és onnantól egy helyben jár mind a történet, mind a színészek: önmagukat ismételgetik, emiatt a humor gyorsan elszivárog, és nem történik meg a korábbi varázslat. Jensen nem tudja elemelni a filmet a történet gyomorforgató oldalától, így válik egyre közönségesebbé. És érthetetlenebbé.

Nem nagyon tudom hova tenni ezt a mozit. Ha engedek a felületes olvasatnak, az idilli végkifejletnek, akkor az élet ironikus himnusza a Férfiak és csirkék. A szörnyetegek is mi vagyunk, és ha már a világra segítettük, akkor nincs jogunk elpusztítani őket. Csakhogy ha belesétálunk a csapdába, akkor az eugenika és a génmanipuláció apológiájánál kötünk ki, amely üzenetnek, valljuk be, kissé necces. 

Jobban járunk, ha engedve Jensen erős színeinek, az egészet idézőjelbe tesszük, és paródiaként fogjuk fel. Ebben segítenek a burleszk-ízű jelenetek, az erős és kissé szájbarágós szimbólumok (a lassan elnéptelenedő sziget), az ironikus túlzások. Így viszont az elfogadás karikatúrája a Férfiak és csirkék. Ide jut az a liberális világ, amely a humánum nevében hagyja, hogy kiforgassák elveit, és épp az emberséget csúfolják meg. (A túlzó elfogadás finom kritikája az Ádám almáiban is megjelenik: Iván pártfogoltjai ugyanis éppoly bűnösök maradnak, mint korábban voltak. A szeretet ereje alapvetően nem formálta át őket. Ám ott a boldog végkifejlet végül feledteti ezt a kis fricskát.) Szörnyetegek élnek a szomszédban, mi mégis teázni hívjuk őket, mert minden életbe a szentséget próbáljuk belegyömöszölni. Moreau szigetének lakói már itt járnak közöttünk: szakállas nők, állatokra hasonlító emberek, az erőszak vicces apostolai. Ám az igazságot elfedi az érzelmes giccs, hiszen folyton meghatódunk önnön jóságunk láttán. (A végkifejlet selymes fényei és a narrátor suttogó gyermekhangja még jobban felerősíti mindezt. A mese győzedelmeskedik a valóság felett.)

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Jensen eddig olyan jól működő arányérzékét nélkülözi leginkább a Férfiak és csirkék. Azt, ami pontosan adagolta és keverte el a groteszk elemeit a valósággal. Megtalálta azt a keskeny ösvényt, amelynek végén a verekedő Ádámot és az embereket trancsírozó henteseket is várta a feloldozás, a megnyugvás és az igaz élet lehetősége. Az Ádám almáinak legemlékezetesebb jelenete, amikor a véresre vert Iván a lehető legnagyobb természetességgel indul el a kórházba, csak előtte még megkérdi, hogy kinek mit hozzon a gyógyszertárból. Jensen fekete humora itt viszont fékek és ellensúlyok nélkül tombol, mindenféle ritmus és fokozás nélkül, unalmas monotóniával, túlírt párbeszédekkel, és igen kevés eltalált pillanattal tesz minket próbára. Szeretném azt mondani, hogy a remek színészi játék feledteti a dramaturgiai zsákutcát, Mikkelsen ugyanis a szívét-lelkét beleteszi Elias karakterébe, ám ettől Jensen filmje egy kicsit sem lesz rokonszenvesebb alkotás. Inkább csak ingadozunk a finom undor és hűvös elismerés között.

Nem értem ezt a filmet. És őszintén szólva ennek örülök a legjobban. Mert ha érteném, akkor olyan rossz szájíz maradna bennem a Férfiak és csirkék után, hogy egy ideig nem is járnék moziba.