Deadpool
2016.02.10.

A maga műfajában szórakoztató film a Deadpool, csak épp nem az a reveláció, aminek szánták. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Hat-hét éve kellett volna kihozni a Deadpoolt, akkor friss volt még ez a szuperhős-őrület, jólesett volna egy film, ami ilyen felszabadultan élcelődik a kliséken. De aztán jött a Ha/ver, és elvégezte a munkát. Kisebb ciklus is kerekedett ezekből a függetlenfilmekből 2010 környékén, Super, Defendor, Special, és lehetne még sorolni a filmeket, amikben képregényrajongó kisemberek álmodtak és koppantak nagyot, mikor a valóságban próbálták kiélni a szuperhősfantáziáikat.

A Deadpool, amit a 20th Century Fox hozott tető alá, ezeknek a megkésett, nagystúdiós párja. A Foxnál 2000 óta próbálták vászonra küldeni ezt a nagyszájú és öntudatos antihőst, aki mindennel tiszteletlenül viccelődik, és a képregényekben azzal is tisztában van, hogy ő csak egy képregénykarakter, igaz, annak tökösebb, mert vulgáris, pimasz, és a régi lapszámokat is elolvashatja, ha infó kell neki az ellenfeléről. Ahogy a nagy stúdióknál szokás, moziba ennek a figurának egy kilúgozott verziója került a rossz emlékű X-Men kezdetek: Farkasban, és Deadpool csak Ryan Reynolds kitartó lobbizása után kaphatott saját filmet, amiben az eredetihez közelebb húzott, piros karikás önmagaként léphetett színre.

Eleinte úgy tűnik, pont az lesz ez a színrelépés, amit a kreatív médiakampány ígért: a szuperhősöket, a sztárokat, és úgy általában, az egész hollywoodi felhajtást poénra vevő marháskodás, amin röhöghet egy jót, aki ilyesmiken szeret. Hiszen már a stáblistán is túlfizetett bábnak nevezik az elsőfilmes rendezőt, „egy gonosz britnek” az arctalan gonoszt, és „dögös csajnak” a csupán motivációs kelléknek berakott dögös csajt, akit egyébként a Firefly-ban és a Homelandben megkedvelt Morena Baccarin játszik, remekül.

Ryan Reynolds pedig, aki lubickol és habfürdőzik a címszerepben, látszólag mindent és mindenkit kioszt, a szuperhősöket, Rozsomákot, Pókembert, Xavier professzort, az X-Meneket, a Foxot, Liam Neesont, Hugh Jackmant, Ryan Reynoldsot, a Zöld Lámpást. Ehhez persze nem árt tudni, hogy Reynolds nagyot bukott a Zöld Lámpás című szuperhősfilmjével, vagy hogy a Fox mostanában szereti idősíkokkal bonyolítani az X-Men-filmeket, de a Deadpoolnak épp az a nagy előnye, hogy a rajongóknak készült, és így nem kell visszafognia magát. És ez lesz a hátránya is, mert a Foxnál úgy gondolták, ugyanolyan sablonos eredettörténettel kell kiszolgálni a fanokat, amiből a film mellesleg gúnyt űz.

Egy idő után meghasonlik tehát a Deadpool, mást mond és mást mutat, provokatívnak van eladva, miközben egy újabb szabálykövető comics-film, csak éppen többet káromkodnak benne, és a humora is vulgárisabb. A sztori, miszerint az aranyszívű prostiba beleszerető zsoldos rákos lesz, egy kísérleti kezelés során szuperképességekre tesz szert, de eltorzul és ezért bosszút áll a doktorain, még egy mondatba sűrítve is unalmas, nemhogy 110 percben a vásznon. Ugyanazok a csavarok, figurák, klisék, mint bármelyik Marvel-filmben, csak nincs köréjük rendes sztori írva, mert a poénokkal megy el a játékidő. És tabudöntés sincs, a szuperhőskliséknek csak a felszínét kaparják, még véletlenül sem pedzegetnek érdekesebb témákat, mint a Ha/verben vagy a Superben, ahol a szuperhősök erőszakkultuszát vagy az önbíráskodás visszásságait is szóba hozták.

Ez persze nem lenne baj, ha a Deadpool a saját sztoriját is olyan következetesen figurázná ki, mint az Elrabolva- vagy az X-men-filmekét, és ha a történetbe és a karakterekbe is ugyanannyi kreativitást öltek volna az írók, mint a dialógusokba. Ez a film Deadpool egyszemélyes showműsora, a többiek jelenléte mellékes, és ez a sztorin is csorbít: érdektelen a gonosz brit és a jópofának szánt sidekick is, a szerelmi szálnak pedig csak Morena Baccarin ad némi súlyt, aki aranyszívű prostiként is hús-vér embert játszik.

Ha lement a stáblista, és megemésztette a popcornt, a néző hajlamos csak a jó pillanatokra emlékezni, és ebből a szempontból megérdemelt a kitartó ováció, ami a Deadpoolt kíséri, hiszen néha nagyot villan benne az írók kreativitása. De zseninek kell lenni ahhoz, hogy valaki ezzel a karakterrel egyenletesen magas színvonalú filmet készítsen. A szarkasztikus, túlpörgött és tenyérbemászó figurából következik, hogy maga a film is túlpörgetett és tenyérbemászó néha, és annyi az egy percre jutó vicchányadosa, hogy elkerülhetetlenül csúsznak be a laposabb – jobbára gyermetegen trágár – poénok. Van, amin nyeríteni, van, amin fintorogni, és olyan is akad, amire csak legyinteni lehet. A Deadpool legalább annyiszor vicceskedő, mint ahányszor vicces, innentől kezdve pedig minden azon múlik, ki átlagon felülinek, ki elmulasztott lehetőségnek tekinti az öt frappáns poént, és azt a tizenöt agyzsibbasztó marhaságot, amit cserébe el kell viselnie.
 
Szerző: Soós Tamás