Előadások a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban
2016.04.21.

A Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban töltöttünk négy estét, az évad első felének bemutatóit láttuk. Leginkább két előadásról írok. PROICS LILLA BESZÁMOLÓJA.

Vízkereszt, vagy amire vágytok. (Ez így a cím legjobb magyar formája.) Talán a legzizibb szerelmi vígjáték, jókora értelmezési tartománnyal: egy vaksötét, tán tudattalan eredetű homállyal és hol elbújó, hol előbukkanó társadalmi szállal. Ez sokat ígér, tekintettel Bocsárdi Lászlóra és társulatára, úgyhogy előre örülök már odafelé menet a szentgyörgyi Szabadság téri havat csodálva, a hőmérő pedig kúszik a mínusz tizenhat felé. Tudjuk, itt és most lényegében mindent szabad, sőt az ellenkezőjét is, de hamar kiderül, ritkán látni ennél szomorúbb vígjátékot. Miközben Shakespeare egyáltalán nincs kifordítva a medréből – sem korábban Nádasdy Ádám jóvoltából, sem most a szentgyörgyi társulat által. 

Vízkereszt, vagy amire vágytok
Vízkereszt, vagy amire vágytok
Bocsárdi László rendezése társadalmibb, szocióbb, semmint titokzatos és érzelmileg túlfűtött (ahogy azt vártam). Mátray László Orsinójának vágya kemény akarattá válik, amitől hatalmas ereje ellenére apatikusan esendő lesz, Szalma Hajnalka Oliviája szenvedélyéből pedig nagyon is látunk valamit az első felvonás első harmadában, de aztán az kapaszkodássá válik, bár nála továbbra is érezzük, hogy a ragaszkodása egy másik iránt artikulálható vágyat takar. Bocsárdi tisztán láttatja a két erős embert, akik olyanok ebben a játékban, akár a Föld és a Hold. Ebbe azért nem megyek mélyebbre, mert biztos két lépésen belül kiderülne, ezoterikus képzavar – csak érzékeltetni szeretném, hogy milyenek az erőviszonyok (és ezek, naná, társadalmiak is). Hogy ebben a relációban ott látjuk Orsinót óriási fizikumával magába zártan vergődni – ez most a szó legszebb értelme: ez tényleg befelé kínlódás, az ereje fékentartása. Mátray László hideg hercege megmutatja, legyen körülötte bármilyen udvar is, hogy a kapcsolatteremtés képtelensége hogyan érleli ki a magányt – érdekes módon, mintha Nemes Levente Festéje állna hozzá a legközelebb, aki pedig határozottan a mindenen kívülálló integritás, a múló időt értő bolond. És ott látjuk Oliviát, aki ugyan ránézésre törékenyebb, bár nem kevésbé szívós testi erejével egyszer csak nekiugrik a forgószínpadnak, és megmozdítja azt. Érzésből. Benne megvan a képesség, a rugalmasság az élhető életre, miközben a reflexivitása is nyilvánvaló. A Ponyvaregény Mia figurája nemcsak a paróka miatt jutott eszembe, hanem mert ez az Olivia éppen olyan blazírt módon tudja azt is, hogy tényleg nincs más ebben az életben, mint egy megnyerhető táncverseny (és a vanília shake). Egy komplex nőfigura, teljesen érthető, hogy a herceg vágyik rá, de találkozni talán éppen ezért nem is szeretne vele. 

Az előadást kezdő Hamlet-idézethez (amelyben Polonius Hamlet figyelmét igyekszik terelni az érkező színészekre) kapcsolódó gesztus, hogy az előadás minden szereplője első megszólalása előtt elmondja a nevét (kivéve a nem színész szereplőket, akik egy-egy jelenetben részt vesznek a játékban – így például a papként meg is szólaló Molnár Tibor). Nem tudok rájönni azóta sem, vajon mit jelent, hogy a színészek elmondták a nevüket. Ez azonban nem különösen zavar, mert az előadás sokféleképpen hozzáférhető. Így nemcsak a színészek felől, hanem zeneileg (Boros Csaba) és látványában (Bartha József, Adriana Grand) is. Simó Lakatos Barna maga a rock and roll: farmernadrágban, szólógitárral, a meztelen felsőtestére élettani ihletésű szív van rajzolva ki- és befutó erekkel. Könnyed kívülállással van benne a játékban, viszonypontként megelevenít egy örök életérzést. Az előadás látványvilága pedig előre sejteti a végén ránk boruló szomorúságot: a fekete térben forgón áll egy fal, és ami dramatikus szemipermeábilis hártyaként (ha már élettani a zenész szíve) is működik, ekként azt és akkor engedi át, akit a biokémia éppen feljogosít. 

Vízkereszt, vagy amire vágytok
Vízkereszt, vagy amire vágytok
Ebben a cseppet sem mediterrán hangulatú térben kontrasztosan hatnak a ruhák anyag- és színjelentései, fokozzák a figurák magukba zártságát. Izgalmas és értő-értelmező gesztus, hogy nem Olivia mutatkozik meg testileg egyre inkább az előadás közben, hanem Orsino, ami persze nem valami (lassan tarthatatlan) hagyománynak való nekirontás, csak végiggondoltság az előadás egésze szerint. Persze Olivia is levesz magáról egy réteget a végén, menyasszonyként, de az a ruha annál rafináltabb, semmint egyszerűen csak felfedné a testét. 

És most arról, hogy ez az előadás hogyan szól a fentieken kívül legalább annyira Malvolióról is. A mulatságban, a tréfákban, ha nincs valami drámai, akkor nem is érdekesek. Itt megírta Shakespeare az egyik prototípust: egy arra eleve alkalmas alakot rászednek valamire a vicc kedvéért, hogy aztán közösen jól kiröhögjék. Ez amolyan atavisztikus dolog, amit akkor találunk mulatságosnak, ha nem velünk történik. Pálffy Tibor igazi drámát csinál ebből: a végén már teljesen együttérzek vele, miközben tudom, hogy valami társadalmi előrelépés motiválta ócska kis vágy hajtja, de valami erős igazságérzetből fakadóan annyi méltóságra tesz szert megaláztatása közben, miután hülyét csinált magából, hogy az átkával valóban baljóssá válik minden. Nem írok a többi szereplőről, pedig igazán megérdemelnék, de bemondásra állítom, Kovács Kati, Gajzágó Zsuzsa, Fekete Lovas Zsolt, Diószegi Attila, Erdei Gábor, Nagy Alfréd, Derzsi Dezső mélyen odaadó munkája teremtette meg a játék gazdagságát. Egyébként az előadás egésze bennem, a játszók és nézők együtt, alapvetően szigetként definiálódott. Nem tudom, persze, hogy ez csalóka turistanézőpont-e így, vagy tényleg van ott valami, amiért kell ezt a színházat csinálni. Az biztos, hogy másnap is élmény volt a közönség, a nagyszínházban, mert tapintható volt a kíváncsisága – miközben nézem a havi játékrendet, és látom, hogy milyen keveset tud a társulat játszani (sajnos tájékozatlan vagyok a romániai magyarok kultúrafogyasztási szokásairól, pedig érdekes lenne alaposan megvizsgálni, hogy például ez a színház milyen közegben működik).

Az Úrhatnám polgárt vendégrendező vitte színre, Sardar Tagirovsky. A fiatal rendező méltán jött divatba, ahol eddig dolgozott, látványosan megmozdította a csapatot. Az előadás itt is nagyon lelkesítő lett. Molière darabja a főszerepet játszó színész miatt mindig nagyságrendekkel érdekesebb, összetettebb alak, mint a mindenkori mintája. De ez a Jourdain még a megszokottnál is szerethetőbbre sikerült, mert Pálffy Tibor kicsicsázott parvenüje tulajdonképpen életrevalóbb, mint a hozzá sorban érkező trénerek – azt a fajta eleganciát, ami a színész eltagadhatatlan sajátja, nem lehet eltakarni vagy elrontani játszásiból sem, adják rá bár a legidétlenebb ruhadarabokat is akár, ugyanígy hiába dialogizál a filozófussal tanulatlan tanítványként, a szellemi élénksége tökéletesen nyilvánvaló. Nem tudom, hogy ez a rendezés szándéka volt-e vagy végül is ez lett, nekem nincs ezzel bajom – van, hogy a szereposztás egyben nagyon határozott darabértelmezést is jelent.

Úrhatnám polgár
Úrhatnám polgár
A színpad kifutó is egyben, és kezdésül hamarosan konkrét divatbemutatót is kerítenek a szereplők, talán valami acid (?) konzervre. A hangzásvilág egyébként is viszi az előadást: Bartók György zeneszerző a zenét nagyon sok helyről szerezte, és a szerkesztése végigvezeti a nézőt nemcsak a sztorin, hanem felkínál egy sajátos történelmi, kulturális és kritikai viszonyrendszert is. Menüett, tangó, popzenék, és persze igazi vagy a megszólalásig igazi álbarokk zene – ennek a dramaturgiáját érdemes lenne aprólékosan végigkövetni, mert a zene a fő szólam az előadás kottájában a szöveghez képest. Egy hallásra persze sokkal több muzsika hangzik ismerősen, mint ahányról meg is tudnánk mondani, hogy micsoda, arról nem is beszélve, hogy hol vagyunk attól, hogy mindezt rendszerben értenénk. Az egyre inkább színház a színházban játék pedig rengeteg szellemességet, helyzetkomikumot tartogat, nagyon gazdag színház, amit ilyen módon ebből az alapanyagból ki lehet pörgetni. 

Az egész előadás nagyon mozgalmas az eredeti anyag egysíkúságához képest – amiben mindenki részt vesz, kedve szerint. És itt van egy pici bökkenő, mert észre lehet venni a nézőtérről, ugyanis van olyan szereplő, aki ebben nyilvánvalóan nem érzi otthon magát. Nem tudom, mi lehet az oka, talán a részletek kidolgozatlanságát jelzi ez az apróság, amit egyesek valahogy megoldanak, mások meg nem, annak ellenére, hogy az összkép erős és meggyőző. A szöveget Sényi Fanni készítette főleg Parti Nagy Lajos és némiképp Mészöly Miklós változata nyomán, és ezzel megadta a kezdő lendületet a társulatnak. A színpadon egyébként három zenész játszik, folyton szituációt is teremtve: Fekete Lovas Zsolt, Simó Lakatos Barna, Katona Dávid két oldalról éltet minden játékot – az utóbbi kettő egyébként mintha indiai hercegként és szír nemesként a vívásművészet lényegét is bemutatná. A színen egyébként legalább három, néha négy helyen folynak az események: a fő cselekmény középen, hátul egy kis beugróban amolyan próbaszínpadon Molière korabeli hangulatban bekkelnek (igen, ez pont olyan, mint amit a pólósok csinálnak, csapatösszhangban), néha a zenészek külön is. 

Úrhatnám polgár. Fotó: Barabás Zsolt
Úrhatnám polgár. Fotó: Barabás Zsolt
És ami (pontosabban aki) ennek az előadásnak a kulcsa: Derzsi Dezső vívómestere világítótoronyként szoborfehérre festett testtel állja végig az előadást. A vívómester az elegancia, a belső tartás, a zsigeri kifinomultság, a mindenkori felcsimpaszkodókat rezignáltan ismerő derű, a nyugodt és más mértékegységben mérhető erő rezzenetlen szobra. Hogy a játszók és a nézők szünetet tartanak, de ő nem – na, ez az előadás lényege. És ugyan rendkívül lelkes voltam azon az estén, de most leírok még egy pár kifogást, amin már menet közben is morogtam magamban: az előadás az itt említett szembeállításra épített, amelyben az egyik állítás a vívómester, a másik a forgatagos, úrhatnám körül pörgő világ. Derzsi Dezső olyan színvonalon csinálta meg a maga dolgát, ami a másik oldalra is elvárásokat fogalmaz meg – hogy ne menjek messzire, a társulat mozgásmunkájával vannak bajok. A gurulóeszközöket imádtam, bicikli, roller, deszka, görkorcsolya, de némelyikük finoman szólva kínosan ügyetlenül mozgott, márpedig a jelenetben nem ez volt a cél. Mindez persze egy apróság, szól, amiről szól.

A Jegesmedvék, Jonas Gardell mérsékelten kompetens kortárs színpadi szövege eleve nehéz helyzetbe hozta az ezzel dolgozó csapatot. A színészek, különösen a főszereplő D. Albu Annamária munkája és minden jó irányú törekvése szerteszét tartott a legfeljebb elméleti problémafelvetésként komolyan vehető anyagban. A rendezőnek, ahogy az előadásból nekem kitűnt, nem volt meggyőző viszonya sem az anyaghoz, sem a színészekhez.

Az utolsó este az M-stúdió Személyazonosság című mozgásszínházi előadását láttuk, Fehér Ferenc rendezésében. A személyes indíttatású jelenetek közt voltak kedvteli, mulatságos együttes munkák, amiben talán kevésbé volt vállalás a személyazonosságuk exponálása, de voltak kevésbé erős kompozíciók is. A csapat erőssége mindenekelőtt a játékosságban mutatkozott meg.
Szerző: Proics Lilla