Friedrich Dürrenmatt: Play Strindberg! / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
2016.02.26.

Strindberg drámája a pokol, Dürrenmatt megengedi, hogy nevessünk rajta, Szabó K. István fehérvári rendezése pedig visszavezeti Dürrenmatt szövegét Strindberg poklába. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Hirtling István, Tóth Ildikó
Hirtling István, Tóth Ildikó
A Play Strindberg! egy vicces, ugyanakkor viszolyogtató szöveg: abszurditása, s az ismétlések által folytonos önmagába visszafordulása teszi azzá, és az, hogy a benne lévő mondatok - látszólag - irracionálisan követik egymást. Dürrenmatt olyan karaktereket írt meg, akik derékig egy pocsolyában ácsorognak, kisszerűek és gonoszak, saját unalmas és kiúttalan életüket a másik ember permanens pusztításával próbálják kissé feldobni, kevés sikerrel.
 
Különösen érdekes döntés ezért Szabó K. Istváné, hiszen rendezésében az említett karakterek legmélyebb igazságát keresi a lélektani realizmus eszköztárával. És azt hiszem, meg is találja: az abszurditás itt realizmussá lényegül át, felmutatja és elmélyíti az ok-okozati kohéziót a dialógusokban. Az ismétlés ebben az előadásban már nem a karakterek szánalmasságát bemutató eszköz, hanem egy valóságos család napi kötelező körei, amelyeket halálosan komolyan veszünk: mindig ugyanazokon a hülyeségeken rugózunk, mi, emberek. Persze, ez a Dürrenmatt-műben is benne van, a különbség inkább a nézői reakcióban érhető tetten, hogy tudunk-e magunkon röhögni vagy inkább szörnyülködünk és szomorkodunk, amikor magunkra nézünk.
 
Most tegyük félre azt a felmerülő, de ebben az esetben mégis értelmetlen kérdést, hogy érdemes-e egyáltalán egy abszurd drámát realista eszközökkel megjeleníteni. Helyette mondjuk ki, hogy ennek a színpadi megközelítésnek következményei vannak. Először is kiiktatódik az (ön)irónia, amely gyakorlatilag kiírtja az előadásból a humort. Másrészt ugyanennek a következményeként elkezdünk együtt érezni a szereplőkkel.
 
Sághy Tamás, Tóth Ildikó, Hirtling István
Sághy Tamás, Tóth Ildikó, Hirtling István
Az együttérzésnél a mérleg nyelve rettentően elbillen: ebben az előadásban a poklot nem két ember építi maga köré, hanem sokkal inkább egy, a férj, Edgar. Hirtling István tényleg szánalmas bojárt alakít, erőszakos és visszataszító, minden erejével uralkodni próbál Alice-en, és éppen a nőre gyakorolt pszichikai erőszak az, ami miatt haldoklás közben sem sajnáljuk, sőt, feleségével együtt a halálát kívánjuk.
 
Tóth Ildikó roppant érzékenyen és sokszínűen mutatja be a bántalmazott nő dühét és elkeseredettségét. És éppen ez az aprólékosan felépített karakter lehet az oka annak, hogy minden gyűlöletét, gonoszságát vagy bosszúra való törekvését megértéssel fogadjuk. Még akkor sem látjuk gonosz boszorkánynak, amikor az előadás végén pénzt zsarol ki régi-új szerelmétől, Kurttól, mert minden gesztusa és mondata mélyen emberi és átélhető.
 
Alice és Edgar végletekig túlfűtött és szélsőséges kapcsolatának megjelenítése mellett kissé elhalványul Kurt figurája. Míg a házaspár motivációi nagyon pontosan kirajzolódnak, nem derül ki, miért jön, miért akar itt maradni Kurt, csak az világos, miért akar végül elmenni. Ennek ellenére Sághy Tamás figurája nem rejtélyes, csak ismeretlen. Nyugodt, joviális férfit alakít, akin látszik, sokat megtapasztalt és megértett már a világból, talán most önnön múltjával akar szembenézni, de helyette csak mások múltjával és jelenével találkozik.
 
Fotók: Vörösmarty Szanház
Fotók: Vörösmarty Szanház
A színészi játék stílusától eltérően a tér megőrzi a dürrenmatti abszurditást. A világítótorony ütött-kopott deszkái, a ládák és az ósdi bútorok, a napszaknak megfelelő, kívülről beszűrődő fények ugyan egy realista díszlet látszatát keltik, de az előadás egy pontján megértjük, a szereplők nem tudnak kedvük szerint kilépni belőle. Az egyik jelenet után Kurt felveszi a kabátját, fogja a bőröndjét, esernyőjét viszont Alice magánál tartja, nem engedi el. Kurt nem erőszakoskodik, a kezében hagyja az ernyőt, és elindul, ám ha az egyik ajtón kimegy, akkor pár másodperc múlva belép a másikon, ha kimegy a másikon, visszalép egy harmadikon. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a tér magába zárja az abba belépő idegent, hanem - mintha e folyamatot Alice irányítaná - a kettőjük közti lezáratlan viszony tartja fogva Kurtot.
 
És nem kifejezetten tűnik reálisnak az a hatalmas láda sem, mely kinyitva Edgar betegágyává változik, s amelybe Alice egyszer dühében virágokat dobál, máskor rácsukja a láda tetejét férjére - mintha ösztönzésképp máris saját koporsójában ágyazott volna meg neki. További furcsa díszletelemek a plafonon lógó, hálókba tekert gömbakváriumok, melyeknek alján fehér por látható. Csak az előadás végén derül ki: a végeérhetetlen önismétlés emlékművei ezek, de nem lövöm le a poént, ha valakit érdekel, akkor nézze meg szépen az előadást.
 
Szerző: Puskás Panni