Márton László-est / Literárium – Kortárs írók a Müpában
2016.01.31.

A szellemidézés és a történelem ismétlődésének jegyében telt Márton László január 25-i estje, a Literárium című irodalmi beszélgetéssorozat legutóbbi állomásán a Müpában. SZARKA KÁROLY ÍRÁSA.

A szellemeknek bele kell nyugodniuk, hogy a világirodalom nagy klasszikusait egy idő után újrafordítják. Márton László mondja ezt a nemrég újrafordított Faust kapcsán. Jánossy Lajos, a Literárium állandó házigazdája szándékosan kezdi a beszélgetést az író műfordítói tevékenységével, mert akárhogy is nézzük, a fordítás is alkotómunka, még ha általában takarásban is marad. Mivel az európai kultúrába mélyen beágyazott szövegről van szó, elsőként az esetleges félelmek, szorongások kerülnek szóba. Márton sikeresen megküzdött Goethe szellemével, fordító elődeitől, Jékelytől és Kálnokytól pedig egyáltalán nem félt, még ha magasra is tették a mércét. Előttük egyébként Franyó Zoltán és Sárközi György is átültette magyarra a Faustot, ő maga tehát a sokadik volt a sorban.

A szokatlan dramaturgiájú, nyelvileg és stilisztikailag is heterogén, többféle verselést váltogató mű lefordítása nem volt kis feladat – Márton megemlíti, hogy szüksége volt két szellemi műhely, a Kalligram Kiadó és a Katona József Színház támogatására, a kiadó részéről Szigeti Lászlóval, Mészáros Sándorral és Tóth-Czifra Júliával, a színházéról pedig Schilling Árpáddal való konzultációra. De kommunikált magával Goethével is, akinek nem kívánt egyszerűen csak a magyar hangja lenni: meg kellett fejtenie az észjárását, analizálni a gondolkodásmódját. Ezen túl párbeszédre törekedett az olvasóval is – a széljegyzetek ezt a célt szolgálják. A fordítás persze sok időt is elvett tőle, de ahogy mondja, addig sem írt saját könyvet, amiből szerinte így is túl sok van.

Márton László
Márton László
A műfordítói tevékenység után az írói munkásság forrásvidékeinek irányába kanyarodik a beszélgetés, illetve egy vázlatos életrajz felé, bár Füst Milán szavaival élve Mártonnak nem életrajza van, hanem munkarajza. Vagyis úgy érzi, tapasztalatai kevésbé izgalmasak. Személyes történetünk persze mások története is, és ha nem is vagyunk elég érdekesnek, találkozhatunk érdekes emberekkel, Márton ettől függetlenül nem teszi saját magát megfigyelés, elemzés tárgyává. „Amit szóban érdemes elmondani, nem érdemes leírni”, teszi még hozzá, még ha ezzel a kijelentéssel sok pályatársa vitatkozna is. Bár egyáltalán nem rejtőzködő típus, mégsem gondolja, hogy a magánéletével kapcsolatos információk hozzájárulnának írásainak jobb megértéséhez. 

Az írói munkarajz egy irigylésre méltó olvasói életrajz felvázolásával kezdődik: már iskolás kora előtt megtanult olvasni, hét-nyolc éves korában pedig zárás előtt vitte vissza az összes aznap kikölcsönzött könyvet a könyvtárba. Mivel a szülei nem tűrtek meg a lakásban a ponyvairodalom kategóriájába sorolt tudományos-fantasztikus regényeket, rejtegetnie kellett őket, így helyismerete és kézügyessége is fejlődött. Később a Bródy Sándor Alapítvány révén kezdő pályatársak kéziratait, elsőkötetesek műveit is olvasta, nem félve a rossz könyvektől sem, mivel azokból is lehet tanulni. Beavat minket olvasási módszerébe is: először a regény első és utolsó mondatát olvassa el, aztán egy mondatot középről, így következtetve a szöveg minőségére.

A rossz könyveket egyébként az érdekesen, az unalmasan, a megindítóan és a megalázóan rossz kategóriákba sorolja. Jánossy kérdésére válaszolva viszont elárulja, hogy a hárommondatos módszer ellenére is becsületesen végigolvas szinte minden könyvet, amit elkezdett, mivel egy igazi úriember nemcsak a barátait, de az ellenségeit sem árulja el. Beismeri ugyanakkor, hogy egyszer egy vaskos, de rosszul megírt kötet legunalmasabb oldalai közül átugrott néhányat, amiért a mai napig van egy kis lelkifurdalása. Beszélgetőtársa aztán az olvasásról az írói fantázia, illetve annak kopása felé tereli az eszmecserét: a korral sűrűsödnek a tapasztalatok, a képzelet helyét a desztillált tudás veszi át.

Márton elismeri, hogy a fantázia valóban kopik, hasonlóan az izmok elhasználódásához, de ezt a hanyatlást inkább átalakulásnak éli meg. Az idősödő, egyre több kijózanító tudást felhalmozó ember általában a felfedezés örömét veszíti el, de szerinte az is fantázia kérdése, hogy fejezetekre osztjuk-e a regényt, adunk-e címet nekik, hosszúak-e a bekezdéseik, valódi vagy fiktív neveket használunk-e. A fiatalon meghalt Novalis esetében, akit szintén fordított, az élénk képzelet mellett csekély szerepe volt a tapasztalatnak, Goethe fantáziája viszont egyre vezérteltebbé, tudatosabbá vált, ahogy korosabb lett; a tapasztalat az ő estében a perspektíva szélesedését hozta magával. 

Rutkai Bori
Rutkai Bori
Szóba jön még az Átkelés az üvegen című regény, ami az író első komolyabb kritikai sikere volt (Balassa Péter külön tanulmánykötetet is szentelt neki), és előkerülnek a drámák, amelyek kapcsán Márton elmondja, nem tartja magát igazán tehetséges színházi szerzőnek, vagy legalábbis nem a drámaírást tekinti a legnagyobb erősségének. Testhezállóbbnak érzi a történelmi regényt: készülő könyve, a Hamis tanú az 1880-as években játszódik. Márton szerint a múlt olyan jövő, ami tényekkel és dokumentumokkal álcázza magát: a kor napjainkra emlékezteti, akkoriban ugyanis a Galíciából menekülő zsidókról írták a korabeli újságok, konzervatív és liberális lapok egyaránt, hogy nem tisztelik a magyarok szokásait – a félelmek és előítéletek kísértetiesen hasonlítanak a mai menekültválságra.

Az est meglepetésvendége rendhagyó módon nem lép színpadra – Márton és Jánossy közös barátja, Simon Balázs másfél évtizede meghalt, mégis magától értetődő volt, hogy rá essen a választásuk. A szellemidézést azok is élvezettel hallgatják, akik nem ismerhették a fiatalon elhunyt költőt. Simon testi erejéhez és szuggesztivitásához páratlan tehetség és félelmetes műveltség párosult; már általános iskolásként A szellem fenomenológiáját olvasta, vitapartnereit porig alázta, emiatt pedig sokan nem kedvelték. Elutasította a kritikát, de szenvedett, ha mellőzték, és jól esett neki, ha értő elemzést írtak róla. Semmiféle megértést nem tanúsított a könnyebben alkalmazkodó, magukat jobban menedzselő pályatársaival szemben, ragaszkodott viszont azokhoz, akiket elfogadott, függetlenül attól, hogy az udvartartásához tartoztak-e.

Az anekdoták egy kivételes képességű, de nehéz természetű zseni alakját rajzolják meg, aki képes volt megbabonázni és megrémíteni a környezetét, és aki egyszerre volt koravén és gyermeki. Márton szerint korai halála ellenére is kereknek és lezártnak tekinthető az életműve, ha pedig „közönséges módon”, díjakat nyerve szocializálódott volna bele az irodalmi életbe, az „nem lett volna hozzá méltó”. A beszélgetést, mint mindig, most is színészi játék és zene teszi teljessé: Simon verseiből és Márton készülő regényéből Fullajtár Andrea olvas fel, Rutkai Bori, Darvas Kristóf, Dudás Zsombor és Szerető Dániel pedig sanzonokkal, „saját népdalokkal”, valamint megzenésített Harmsz-művekkel és sajátos humorral szórakoztatja a Müpa üvegtermének közönségét.