Kosztolányi Dezső – Gyarmati Kata: Édes Anna / Szabadkai Népszínház Magyar Társulat
2016.02.01.

Komoly, erős antré: a szabadkai színház Gyarmati Kata igazgatásával jelzett korszakának első igazi saját bemutatója Kosztolányi Dezső legismertebb regényének új adaptációja. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Új is, meg nem is: ebben a formában még sosem mutatták be a Gyarmati Kata (társ)szerzőségével jegyzett szöveget, aminek azonban bevallottan alapja a Kosztolányi által maga írt, ám csak a halála után bemutatott színpadi verzió (arról, hogy ez azért néhány árnyalattal bonyolultabb ügy, a regény 2010-ben a Kalligramnál megjelent kritikai kiadásának Átdolgozások című fejezetéből értesülhetünk). Mindenkinek a maga Édes Annája: az utóbbi négy évtizedben született bő tucatnyi színpadi verzió jól mutatja, hogy erősen kor- és rendezőfüggő a gazdáit lemészárló cselédlány közismert témája. 

G. Erdélyi Hermina és Vicei Natália
G. Erdélyi Hermina és Vicei Natália
Hogy színház- és színészfüggő is persze, arról meg Gyarmati átirata győz meg, ami úgy redukálja két ember, Anna és Vizyné érzelemgazdag harcára a történetet, hogy Kosztolányi regényének fő csomópontjai nem sérülnek, sőt az összes fontos szereplőnek is jut hely a színpadon. Az adaptáció nemhogy eltitkolja, hanem hangsúlyosan felmutatja epikus gyökereit: az átdolgozás legfeltűnőbb vonása a narráció beiktatása. A szereplők egymásról, olykor önmagukról is egyes szám harmadik személyben szólnak. Kissé idegenkedve fogadtam a megoldást, hiszen a sok narráció eleinte túlságosan lelassítja a cselekményt, ám idővel minden a helyére került. 

A szereplők félig-meddig rejtett motivációi, a talán önmaguknak is csak félve bevallott gondolataik elhangzanak, mintha mindegyikük fejének a belsejébe látnánk. (A színlapon pedig nem Édes Anna szerepel, hanem „Az Édes Annát játszó színésznő”, és így tovább, mindenkinél, újabb szűrőt betéve, egyszersmind jelezve a távolságot.) A színészek nem illusztrálják a mondatokat, a nézői fantáziának is jut hely, ráadásul az, hogy ki játssza a narrátort, szintén jelentéses: a Vizyékhez megérkező Annát például Patikárius Jancsi „vezeti be” a térbe. Mindezek ellenére az adaptáció nem válik szájbarágóssá, nincs direkt üzenete, a Kosztolányi-regényt olvasva bennünket kínzó kérdések, közülük is a legfontosabb, a miért továbbra is kérdés marad. 

Mezei Zoltán és G. Erdélyi Hermina
Mezei Zoltán és G. Erdélyi Hermina
Czajlik József intelligens rendezése egyszerre tud realista és poétikus lenni. Ügyesen egyensúlyoz az intim párjelenetek és a csoportos epizódok között, s ebben jelentős szerepe van annak, hogy Anna, a Vizy-házaspár és Jancsi kivételével minden színész kettő-négy karaktert is játszik. Az összevonások beszédesek, inkább funkciókat hangsúlyoznak, s kevésbé önálló szerepeket (lásd a cselédeket, a házban lakókat), s így az sem baj, hogy nem mindig tudjuk feltétlenül, a „forgatókönyv” szerint ki beszél. A látványt jegyző Gadus Erika hatalmas, fehéres ruhásszekrényt épített a színpad hátuljába (Anna jelentéktelenségét és kiszolgáltatottságát a méretekkel is aláhúzva), előtte a színpadra felrakott nézőtér felé nyíló, trapéz alakú fehér szőnyeg. Ennek két oldalán felfordított vödrökön ülnek a szereplők, szinte mindig mindenki bent van, a bírósági kihallgatásnak, az ügy rekonstrukciójának illúziója ezáltal is megteremtődik (illetve így inkább, mint az előadást záró szerencsétlen gesztussal, ami fölöslegesen tornáztatja  a nézőket). A szekrény mögött és körül a csupasz színpad kellékei, köztük a Tanácsköztársaság korjelző plakátjai elszórva, némiképp szükségtelenül. 

Mert a történetet szülő kor ugyan lényeges, de a színészbarát és szövegközpontú előadásban a vázlatosan megjelenített háttérnél jóval lényegesebbek lesznek a személyes viszonyok és motivációk. Azokon belül is Édes Anna (Erdélyi G. Hermina) és asszonya, Vizy Angéla (Vicei Natália) kapcsolata: ez az alfa és ómega, minden jelenet az ő se vele, se nélküle relációjukhoz lesz egy újabb adalék, ezt a bizarr hatalmi viszonyt színezi és árnyalja. Régóta nézem ezt a két nagyszerű színésznőt, de még sosem tűnt fel, hogy – ha akarnak, illetve nyilván, ha a rendező is úgy akarja – mennyire hasonlítanak egymásra: kimondva nincs, de mégis világos lesz, hogy Vizyné a korán elveszített lányát is felismerni véli Annában. Ugyanígy nem találni direkt utalást kettejük kapcsolatának homoerotikus jellegére, de nincs abban semmi meglepő, hogy Vizyné a közönséges és egyszerűen elviselhetetlen Vizy Kornél (Csernik Árpád) mellől kiutat keres. Édes Anna passiójának tanúiként azonban beletörődően konstatáljuk, hogy Vizy Angéla nem hozza, nem hozhatja el a megváltást, se magának, se Annának. 

Jelenet az előadásból. Fotók: Kovács Attila. A képek forrása: Szabadkai Népszínház Magyar Társulat
Jelenet az előadásból. Fotók: Kovács Attila. A képek forrása: Szabadkai Népszínház Magyar Társulat
Vicei Natália alakításában a feleség lenne, lehetne a valódi családfő, már ha egyáltalán lenne család, de itt mindenki önmagával van elfoglalva, az öntelt Vizy és a hebrencs Jancsi egyaránt. Vizyné rebbenékeny, túlérzékeny, mindig pattanásig feszült idegekkel létező jelenség. Arisztokratizmusa az egyhangú életében megforduló emberektől függően hol valós, hol megjátszott, a lelke mélyén azonban egy nagyon kispolgár szűköl és retteg a mától meg a holnaptól. Akaratossága, hisztériája, ideges gesztusai, a lényéből áradó állandó követelőzés a benne lévő teljes bizonytalanságot hivatottak elfedni, kevés sikerrel. Az Erdélyi G. Hermina játszotta Édes Annában épp az a legirritálóbb Vizyné számára, hogy a tanulatlan, éles ösztönökkel megáldott vagy éppen megvert lány az első pillanattól fogva átlát az évtizedek óta gondosan ápolt álarcon. Anna magának se képes megfogalmazni, de már a lakásba lépésének pillanatában érzi, hogy itt semmi jóra nem számíthat, hogy menekülnie kellene a csinos zsarnoktól, aki a feléje tett gesztusokat és engedményeket is csupán arra használja fel, hogy behálózza, alávesse, megalázza. 

A lány kevés szóval, egykedvű hatékonysággal, szinte láthatatlanul teszi a dolgát a gyűlölt házban egészen addig, amíg Patikárius Jancsi (Mezei Zoltán) be nem robban a színre. Hirtelen mintha a levegő is megváltozna, ahogy a fiú körbetáncolja, -bohóckodja Vizyéket és a szürke cselédlányt. Anna fellélegzik, kivirul, először jelenik meg az öröm, a pajkos kíváncsiság az arcán, ám a valóság megint arcul csapja: azt a mérhetetlen ürességet, amit Vizyné hallgatag gőggel leplez, Jancsi szüntelen szövegeléssel rejtegeti. 

Anna új „családja” végül késsel-villával ül tort fölötte, a gátlástalan ragadozók kétségbeesett, minden mindegy kitörési kísérletre indítják a lányt, aki az ő szemükben csupán idomított vadállat, cirkuszi attrakció, amivel az ún. barátaik előtt lehet hencegni. Fontos kimondani, hogy a farkastörvények uralta világban Anna mindvégig egyedül van: Ficsorék (Szilágyi Nándor, Sziráczky Katalin) kéztördelős, kenetteljes alázatossága löki a lányt Vizyné karmai közé, kikapós elődjétől (Pámer Csilla) természetesen nem számíthat segítségre. A házassági ajánlattal betoppanó kéményseprő (Pálfi Ervin) sem hoz neki szerencsét: a felvillanó reménysugarat kioltja a mindent beborító sötétség. Édes Anna sorsa bevégeztetett.