Ne legyünk igazságtalanok: nemcsak a fellépők híre-neve jelentős, mindvégig példásan magas színvonalú volt a produkció is. A kritikus azonban hozzászokott ahhoz, hogy mindent igyekezzék többféle nézőpontból szemügyre venni. Nemcsak egy lehetséges igazság van. Ezért, miközben elragadtatással hallgatta az érzékenyen összeállított Mozart-est (csupa kései mű) tolmácsolásait, az is eszébe ötlött: ez a kivételes érzékenységű zongorázás semmivel sem múlja felül Ránki Dezső Mozart-játékát, amelyet tavaly tavasszal éppen hat zongoraversenyben hallhatott Budapest közönsége a Zeneakadémián, egyetlen vasárnap leforgása alatt; ez az imponáló szuggesztivitású karmesteri munka semmivel sem pezsgőbb, izgalmasabb, felfedezőbb gesztusú, mint a nagyszerű Takács-Nagy Gáboré, és ez a zenekari játék egy fikarcnyival sem jobb, pontosabb, mutatósabb, mint a világklasszis Fesztiválzenekaré. Vagyis: nem kell mindig, minden áron földig hajolni az előtt, ami külföldi (pusztán azért, mert külföldi) – hiszen a magyar zeneélet sem akármilyen. Ahogy a címben is áll: ilyen gazdagok vagyunk. Részben azért, mert mostanában igazán jó külföldi muzsikusok jönnek látogatóba Budapestre, de részben azért is, mert nagyon sok mindent a hazaiak is úgy tudnak (vagy még úgyabbul), mint a körülrajongott világsztárok.

 

Maria João Pires (1944) minden szerző közül talán épp Mozartban a legjobb. Az utolsó zongoraverseny, a tavaszváró K. 595-ös B-dúr koncert csupa derű és vágyakozás (éppen a koncert hónapjában, januárban fejezte be Mozart – ilyenkor nagyon lehet vágyakozni a tavasz után, talán ezért került a fináléba a Sehnsucht nach dem Frühling – a híres Komm, lieber Mai – témája). A pódiumon nagyon visszafogottan viselkedő, hetvenegy éves, apró termetű hölgy a teljes művet mindvégig nagyon lágyan, gyengéden, elmélkedő magatartással szólaltatta meg. Pontosság, rugalmasság, áttetsző faktúra, lélegző frazeálás – és mindenekelőtt valószínűtlenül tiszta, kristályos billentés, mintha valaki csilingelő üvegharangokon játszana. Pires kerül mindent, ami magamutogatás, tartózkodik mindentől, ami offenzív. Befelé zongorázik, játékát végső kiérleltség jellemzi. Kivételesen szép produkciót hallottunk, tele szelíd rácsodálkozással és finoman megmunkált részletekkel – a szellem nemességének dokumentumát. 

 

Trevor Pinnock (1946) évtizedeken át összeforrt az English Concerttel – és a csembalóval. Most, amikor karmesterként modern hangszeres együttes élén áll, nyilvánvalónak látszik, hogy ő is azt a fajta jótékony ideológiai exporttevékenységet valósítja meg, amelynek olyan élményt adó képviselői voltak és vannak, mint a nagy szimfonikus zenekarok élén vendégszereplő historikusok: Harnoncourt (ő, mint tudjuk, sajnos már visszavonult), Gardiner vagy Norrington. A harminchárom éve alakult, negyven tagot számláló – Budapestre harminchét muzsikussal érkező – Deutsche Kammerphilharmonie Bremen, amelynek Pinnock állandó vendégkarmestere (az együttes élén 2004 óta a kiváló észt dirigens, Paavo Järvi áll), afféle nagy kamarazenekar vagy kis szimfonikus zenekar. Szerencsés esetben igazi műfaji és stiláris jolly jokerek az ilyen együttesek, hiszen egyrészt szinte mindent képesek eljátszani, a Kis éji zenétől a Schumann-szimfóniákig, másrészt a hangzásuk is ideális, mert már „nagyot szól”, de még igencsak mozgékony a hangtömeg, nem nehezül el, mint olykor a mamutegyütteseké. A Brémaiak megszólalásmódja magvas, tömör, tónusos, de áttetsző – és tiszteletre méltó a technikai felkészültségük.

 

Mit kapnak Pinnocktól? Ösztönzést arra, hogy merjenek reprezentatív virtuozitással játszani, legfőképp pedig arra, hogy bátran mozgósítsanak muzsikálásukban minden tüzet, szenvedélyt, ami csak a lelkükben lobog. Ennek megfelelően a két szimfonikus mű, amely a versenyművet keretezte, jólesőn egy húron is pendült: a Titus-nyitányt (K. 621) elsöprő dinamizmus és intenzív hangzásigény jellemezte – no meg az a nyilvánvaló szándék, hogy (még ha ezúttal csak a bevezető zenét felidézve is) igazságot szolgáltasson a Titusnak, e néha még ma is kétségbevont értékű kései remekműnek, érzékeltetve a kivételes nagyságrendet. A Jupiter-szimfónia (C-dúr, K. 551) pedig a hangzás adta lehetőségek hedonisztikus kiélvezése mellett (keverve a modern és historikus hangszerkészletet: barokk timpani, natúrtrombiták) egyszerre kínálta a temperamentum és az építkezés csodáját. Ennek megfelelően, ahogyan a Pires-féle versenymű-interpretáció csúcsa a Larghetto középső tétel volt, itt a szonátaformát fúgával kombináló fináléban érezhettük, hogy Pinnock és fölényesen játszó zenekara a legtöbbet nyújtja: mint a zenében, az előadásban is ész és erő közös diadalának lehettünk tanúi.