Nagy Miklós fotókiállítása / Győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, Magyar Ispita épülete
2016.01.25.

Nehéz értéksemleges nyílászáróvá lenni Magyarországon, avagy hány emberöltő egy vaskapu és hány vaskapu egy élet. PARTI NAGY LAJOS KIÁLLÍTÁSMEGNYITÓJA.

Kis sértett nyikordulás, rideg nyívás, vas a vason, mikor a viharos, netán csupán cvíder szél feszegeti a zártszelvényt, így, szakszerűen, hogy zártszelvény, mert ez egy komoly, tartalmas szó, mint a kakastoll, a munkásőrség, a NATO-kompatibilis pengekerítés.  Egy vaskapuban, még ha csupán ajtó is, van valami kiszámíthatatlan. Ha pedig kétszárnyú, akkor szegecselés és tűzihegesztés ide vagy oda, ha megelégeli, a mit is?, a sorsot, az életet? hát elszakít kerítést, föltép sátortetőt, és elvitorlázik toronyiránt. Szénrajzolt kondenzcsíkot húz maga után, mintha granulált autógumi hajtaná, eltűnik, elkoszolódik a végtelenben, a tócsák maradnak, a biciklis ember, a madarastecsó parkolója.

Valami ilyesmitől, hogy egyszer csak brutálisan kiszakadnak a sarokvasak, gyakran féltem gyerekkoromban. Kicsit már a szótól is, hogy vaskapu, a szoros odalenn az Al-Dunán maga volt a mese, a sodrás és a fény, de ezektől itt tartottam, pedig szorosan hozzátartoztak a hétköznapokhoz, az újak is némi buherális, téeszmelléküzemági beütéssel, meg a dekadens polgári vaskapuk is, ahogy lesütött szemmel, összezárt lábakkal viselték a maguk békebeliségét, míg össze nem koptak, ha tetszik, össze nem romlottak az újakkal.


Hozzátartoztak a létezéshez, miképp bizonyos szorongás is a jövőbe vetett hit nyirkos oldalán, ötvenes évek vége és a hatvanasok, sőt hetvenesek, Gagarin subaszőnyegen, harckocsiangyal, Micky Mouse betonvasból, aknavetőalapú hangulatlámpa és kávéfőző. Ott lapult minden kijáratban (inkluzíve bejárat) valami zörgő, rideg internacio-militáris, eltűnt a fa, jött a vas és az acél, majd az alumínium, jött a sátortető a lesöpretlen padlással, a vödörvízöblítéses fürdőszoba, a fridzsider, a minipanel és a szőke kóla, jött a fusi-modernizáció, mely az egyetlen volt és lett a magyar vidéken. Nyomai, zsigeri beidegződései ott vannak mindannyiunkban.  

Nehéz értéksemleges nyílászáróvá lenni Magyarországon, avagy hány emberöltő egy vaskapu és hány vaskapu egy élet.

Nyilván megnéztem, de nem emlékszem, hogy régebben igazán láttam volna a részleteiket, a díszlécek kézi egyeneseit, az igyekvő berakásokat, az esendő rátéteket, a Fazola Henriktől majd Jungfer Gyulától levetett vasrózsákat és egyéb figurális meg absztrakt virágokat, a műlakatosi falvédősödést, az egész kiskaliberű díszvasazatot, amiből és ami köré Nagy Miklós ezt a nagyszerű kiállítást szerkesztette és összerakta.

Illetve, hogy pontosan mi köré is, az persze kérdés. Tán pont a nagyság és a kicsiség, a lépték köré, mondjuk aköré, hogy milyen távlata van a közelnézetnek. Első látásra ez a kollekció, legalábbis nagy része, a korábbiakhoz képest valami más. Illetve másugyanaz. Másképp táj. A fényképész közel lép az épített táj egy eleméhez „a vidéken”, a házat övező kerítés kapujához, annak díszítéséhez, pontosabban ahhoz, amit csinált vele a festék, a rozsda, a rozsdagátló,  majd megint a festék, szóval az idő.

Közel megy a közel egyformához, hogy igazán különbözni lássa. Közel hajol, akár egy archoz. A kapuminták egyre inkább megközelíthető, de megfejthetetlen sorsminta-szimbólumokká válnak ­– falnyi méretben, sorba rakva pedig titkos nyelvvé, írássá, amit nem lehet valamely kézenfekvő algoritmus szerint mondattá fordítani, verssé, Mándy-novellává persze igen.

Mikor hajdan, szintén Győrben, megnyitottam egy kiállítását, ahol gyűjtőként és, hogy úgy mondjam, gyűjtöttként, vagyis fotóművészként is szerepelt, azzal kezdtem, hogy azt látja, amit én is meglátok, és nagyjából úgy látja, ahogy én, szentül és profánul, szépül és rútul, romantikusan és groteszkül, mindezek határvidékén. S azzal fejeztem be, hogy azt hiszem, a gyűjtőművész és fotóművész egy boldog ember, mivel megtalálta a mezsgyét, csapást, amin élethosszig úton lehet a megérkezés veszélye nélkül.

Hogy a kapu mennyire úton lét, mennyire kijárat és mennyire megérkezés, az merőben eldönthetetlen, viszont megérkezni csak a továbbutazhatásba érdemes, sőt lehet - most épp ide, hol a vaslemez, az ormós és ormótlan ornamensek mögött új és új világok nyílnak, ahogy a rozsda, a festék, az idő és a kíváncsiság dolgozik velük, újabb és újabb ablakot nyitva – vindózis – újabb és újabb történetet, e kapuk, házak, életek gazdáiét.


Mikor először elmondta, hogy mit tervez, hogy, szinte véletlenül, ráakadt erre a szemünk előtti, de beláthatatlan világra, és onnantól nem volt megállás, szóval mikor mesélte, igen lelkes voltam, tetszett az ötlet, hisz evidens volt, s igen teherbíró, olyasformán, mint amikor Vojnich elkezdett szanitereket festeni. Azt hiszem, hogy mekkora bőség mekkora zavarával áll szemben, nyáron még Nagy Miklós sem tudta.

Kispolgári címerek, névtelen heraldikusok konfekció névtelen megrendelőknek. Egy réteg a félmúlt folklórjából, már-már az utolsó pillanatban, mégis minden piedesztál nélkül. Egy jelbe hajló használati tárgy részlete a festmény és a fotó általa igen kedvelt határvidékén, egy szocio-poetikus közelnézet, merthogy amit látunk, bizony költészet a maga módján, alaksejtelem Arany kifejezésével, vagy Kemény Zsigmond gyönyörű könyvcímét idekölcsönözve: megannyi ködkép a kedély láthatárán. Egyáltalán nem túlzás költészetet emlegetni, Nagy Miklós minden tevékenységében van valami költői, valami melankolikus, enyészeti borongás, őszológ tűnődés, intenzív és kétkedő szemlélése némely dolgoknak, együttállásoknak, legyenek azok tervezettek vagy véletlenek.

Közel azonos geometrum, s a romlás, kijáratódás más-más ritmusa.

Minden kinagyítás mögött egy ház a maga kibogozhatatlan családszövevényével, családáradás, hogy Mészöly Miklóst idézzem. Hasonló mintázatok, marások, kopások, beletörlések, mégis mindegyik a maga módján boldogtalan, s tán hasonlóan boldog, már ha igaza van Tolsztojnak az Anna Karenina híres felütésében.

Nincs két egyformaság, de nincs radikális különbözőség sem, s ha ezt a kapunosztázt lebontom sorokra, évfordulókra, halálokra és születésekre, elmotyogott félszavakra, szagokra, a spájzok, elő- és fürdőszobák hideg illatára, ha lebontom zajokra, a hűtőláda duruzsolására és orosz vagy német ágyúdörgésre, ha lebontom fényekre, petróleumlámpáéra és a korahajnali hangyahó villogására a televízióban, Tavasz, Munkácsy, Kékes - és így tovább, a rúter, a mobiltöltő led-hunyorgásáig. Szóval, ha lebontom, „olyankor jövök rá, hogy ki vagyok és azt nem szeretem tudni… Mert akkor nincs tovább”. Nagy Miklós egy régi blogjából idéztem ezt az útonléttani mondatot.

Állok a képek előtt, érkezőben és távozóban, telemegy a szemem és futnak bennem homályos mondattörmelékek, olyasmi, ami általában vers szokott lenni. Futnak a nézőben, minden nézőben, a különbség csak annyi, hogy van, aki engedi lenni, ködképesülni, van, aki leírja, s van, aki le tudja írni. Lefotózni. Megmutatni. Mondani annyi mindent lehetne, hogy nincs is már mit.  Hölgyeim és Uraim, íme Nagy Miklós újabb utazása, Frühling, Sommer, Herbst és persze, Winterreise, induljanak el a  nyomában a közeli ajtóráncoktól, kijárati kistájaktól a minimalista rozsdaképeken át a  nagytájak,  a derengő és didergő fényszénrajzok felé. És aztán újra elölről, nyikordulás, zártszelvény, kakasőrség, nátópenge, tűzihegesztés, autógumiégbolt, tócsabicikli, madarastecsó-parkoló.

Helyszín:  Győri Rómer Flóris Történeti és Művészeti Múzeum, Magyar Ispita épülete,  Cím:  Győr, Nefelejcs köz 3.,  Kiállítás:  Nagy Miklós Kijáratok című fotókiállítása,  Megtekinthető:  február 29-ig,  Nyitvatartás:  Hétfő kivételével 10-18 óra között